Testvércsaták

A testvérek egymással szembeni – néha nem túl szeretetteljes – érzelmeinek „kezelése”, elfogadása nem egyszerű feladat a szülő számára. Hogyan segíthetünk, hogy a gyerekeink együttélése, maga a közös lét számukra is örömteli legyen?

Sokan azt gondolják, hogy a testvéreknek szeretniük kell egymást, mert hát testvérek. Egy család, közös vér, ki támogassa őket, ha már ők sem egymást? Érzékeny terület, és különösen nehéz, mert felnőttként visszanézve könnyebben felismerhető, mit tehettek volna másként a szüleink.

Az oldott és feszültségmentes kapcsolat alapköve itt is az érzelmek elfogadása. Nincs kötelező szeretet. Képzeljük csak el, hogyan éreznénk magunkat, ha – és itt szándékosan nem a családi életből hozok példát – a munkahelyünkön a főnökünk azt mondja, olyan jó munkát végzünk, és annyira örül, hogy mi vagyunk a közvetlen munkatársai, hogy úgy döntött, létrehoz még egy ilyen pozíciót, már a jelölt is megvan. Szeretnénk az új kollégát? Alig várnánk, hogy megosztozhassunk vele mindenen, ami eddig csak a miénk volt?

Tudom, kicsit elrugaszkodott a példa, de akár le is jegyezhetjük az érzéseinket a „betolakodóval” szemben. Olvassuk el a listát – mennyi a pozitív érzés, és mennyi a negatív? Gondoljuk csak át, lehet logikus érvek mentén szeretni és pozitívan viszonyulni valakihez?

–          Anya, Bence megint elvitte a pólómat, és most foltos lett!

–          Ugyan, majd kimossuk, ne fújd fel ennyire!

–          De ez az én pólóm, anya, és el se kérte!

–          Van ezer másik pólód, nem is hiányozhatott! Bence nem akart rosszat.

Szülőként nagyon nehéz napirendre térni a gyerekeink egymás iránti negatív érzései felett, pedig ez  ugyanúgy rendben van, mint ha látjuk a gyerekünket összeveszni a szomszéd kislánnyal, mert nem adta oda a kedvenc babáját,  vagy a legjobb ovis barátjával, mert kérdés nélkül elvette azt a játékot, amivel ő szeretett volna játszani. Az érzések jönnek és mennek, ha erőltetni próbáljuk, és beavatkozunk az érzékeny egyensúlyba, csak rontunk a helyzeten. Olyan ez, mint amikor azt mondjuk, hogy ne csináld ezt vagy azt, és csakazértis megteszi. Azt mondjuk, szereted a testvéred, hát megmutatja, hogy nem olyan egyértelmű ez a helyzet. Mert mit is közvetítünk a szeretet hangoztatásával?

Ha szeretni muszáj, akkor, ha nem szeretem, olyat teszek, amit nem lenne szabad. Így rossz vagyok, és ez is a testvérem miatt van. Saját farkába harapó kígyó – szeretnie kellene, de éppen az ellenkező úton indul el, saját magával kapcsolatos negatív érzések tovább rontják a testvérek viszonyát.

Hogyan segíthetünk ezen? Fogadjuk el, hogy ez belefér. Lehetnek egymás iránt a szereteten kívül más érzéseik is. A kulcs az, hogy a meghallgatás, és az érzéseik elfogadása nem azonos az egyetértéssel vagy támogatással.

Ha meghallgatom az egyik sérelmeit, azzal még nem állok a pártjára, de segíthetek neki, hogy elmondhassa, amit érez, hogy ő maga is felismerje és azonosítsa azt magában. Zaklatott állapotukban még inkább szükségük van rá, hogy elmondhassák azt, ami bántja őket, amit éreznek, vagy amit szeretnének a testvérükkel kapcsolatban. Ebben azonban benne van, hogy nem mindig olyat fogunk hallani, ami a kedvünkre lesz.

–          Anya, Bence megint elvitte a pólómat, és most foltos lett!

–          Szerintem beszélned kellene vele, és elmondanod, mennyire dühít, amit tett.

–          El is fogom neki mondani, csak érjen haza!

–          Esetleg azzal is kiegészítheted, hogy közlöd vele, mit vársz tőle.

–          Jó ötlet, le is írom, el a kezekkel a pólómtól!

Az elfogadás közben azért arról se feledkezzünk meg, hogy az érzések elfogadása nem azonos az esetleges tettlegesség jóváhagyásával. Az érzelmek elismerésére szüksége van a gyereknek, a tettlegesség azonban az érzelmek olyan kifejezése, amely senkire nincs pozitív hatással.

Igyekezzünk kerülni a gyerekek közötti döntőbíró szerepét, mivel ilyenkor az, akinek igazat adtunk, jobban érzi ugyan magát, de a másik fél megbántva és szomorúan hagyja el a helyszínt. A győztes-vesztes felállás a gyerekek közötti kapcsolatra hosszú távon is romboló hatású lehet.

Hasznos, ha lehetőséget adunk számukra, hogy egymás iránti érzéseiket szimbolikusan is kifejezhessék. Ilyenkor adhatunk egy tárgyat, amelyen megmutathatja az érzéseit, vagy felajánlhatjuk, hogy rajzban vagy írásban fejezze ki őket.

Ahelyett, hogy azonnal leintenénk és lekicsinyelnénk a negatív érzéseiket, segítsünk, hogy ki tudja fejezni azokat. – „Nagyon bosszantó, ha valaki kérdés nélkül kiveszi a kezedből a játékodat!”

Teljesítsük képzeletben a kívánságokat, vagy mondjuk ki, mit szeretne: – „Néha szeretnéd, ha nem lenne testvéred!”

Ajánljunk fel biztonságos módszereket a dühük levezetésére, bátorítsuk őket az érzelmeik kifejezésére. – „Ahelyett, hogy csúnya szavakat mondasz rá/megütöd, mondd el, hogy mit érzel, vagy mit szeretnél tőle!”

A testvérek kapcsolata bonyolult, néha úgy érzem, olyanok, mint az eldobott bumeráng, jó messze kitérnek egymás elől – esetleg elhangzik, hogy soha többé nem játszanak együtt –, de csak egy kicsivel később máris teljes egyetértésben hasalnak együtt a szőnyegen.

Ha képesek vagyunk megtenni ezt az első lépést, hogy nem torkolljuk le egymás iránt néha fellépő, fellobbanó negatív érzéseiket, sokat segíthetünk abban, hogy a testvérek egymás szövetségeseivé váljanak, és akár évtizedekkel később is komoly támaszai lehessenek egymásnak.

A cikk a Képmás magazin 2013 júliusi számában jelent meg!