Testvérkapcsolat: barát vagy ellenség?

A testvér az egyetlen, akire mindig számíthat az ember, vagy esküdt ellenség, akit meg kellene fojtani egy kanál vízben? A következő forgatókönyv talán mindenki ismeretségi körében előfordult: a szülők a második gyermek érkezése előtt elképzelik, milyen jó lesz, ha majd együtt játszanak a gyerekek, hogy fog örülni a nagy, hogy lesz társasága, és aztán kétségbe esnek, mikor látják, hogy az addig kedves, aranyos nagylány, nagyfiú elviselhetetlenné válik.

Nem válogat az eszközökben, hogyan terelhetné magára a figyelmet, éveket visszaesik a fejlődésben, bepisil, újra szopja az ujját, elfelejti, hogy kell felöltözni, fogat mosni. A szelíd csemete határozottan agresszívvé válik, és nemcsak a kicsivel, hanem mindenkivel, aztán később, mikor már mindketten tudnak beszélni, állandósulnak a viták, egymás szekálása, úgy tűnik, nincs két ember, aki ennyire gyűlölné egymást a földön.

Senki se ijedjen meg, ez persze erősen torzított látásmód, leginkább azoké, akiket nagyon felkészületlenül ér a felfedezés: a testvérek nem automatikusan szeretik egymást, sőt, ellenkezőleg: a testvérségből mindképp következnek bizonyos feszültségek.

Felnőttként sem örülünk, ha valamiből, ami addig járt, egyszer csak kevesebbet kapunk. Ez mindenképp a megfosztottság érzését hozza, még akkor is, ha a kevesebb is elég lenne. Gyermekként az ember még nehezebben tud felülemelkedni az ilyen veszteségeken, nem csoda hát, hogy kellemetlenül érinti, ha az addigi kizárólagos figyelemből osztoznia kell, ráadásul a kicsi óhatatlanul többet is kap belőle.

A nagyobb gyereknek persze mindig nehezebb dolga van, de vannak olyan problémaforrások, amik függetlenek a sorrendiségtől. Mindenképp betolakodik a testvér az ember terébe, egyszerűen elkerülhetetlen, hogy ne zavarják egymást. A másik foglalja a számítógépet, ami még rosszabb, elfoglalja a mama ölét, megeszi a legfinomabb falatot a tálból, őt dicsérik meg, mikor épp a másik is vágyna rá stb.

Nagyon furcsa lenne, ha ilyen körülmények közt csak pozitív érzelmeket élne át valaki a testvérével kapcsolatban, és valójában érdemes is aggódni, ha úgy tűnik, nem jelenik meg a harag, indulat legkisebb szikrája sem. Előfordul, hogy olyan erős a szülői nyomás azzal kapcsolatban, hogy szeretni kell a testvért, hogy már-már lelki zsarolás méretét ölti, és azt érzi a csemete, a szülők csak akkor fogadják el, ha alkalmazkodik ehhez az elváráshoz. Ennél jobban nem is áshatja alá valaki annak lehetőségét, hogy később egymásra találjanak a gyerekek!