„Tizennyolc évi besűrített lelkesedést viszek oda”

Életemben két nagy álmom volt, az egyik, hogy sok gyerekem legyen, a másik, hogy gyerekekkel foglalkozhassam hivatásszerűen. Most határozottan érzem (és remélem, ez később is így marad), hogy érdemes volt kivárni azt az időt, amikor nyugodtan elmehetek dolgozni.

Már ötéves koromban eldöntöttem, hogy óvónő leszek. Nem tudom, honnan jött az elhatározás, de ahogy visszaemlékszem, mindig is tudtam magamról, hogy nagyon jól tudok bánni a gyerekekkel. Leginkább azért, mert rajongok értük. Főleg a három és tíz év közöttiekért.

Egy évig tanítottam a házasságkötésem (ami egyben a diploma éve is volt) után. Nem volt időm munkahelyet keresgélni, egy hely jött szóba, oda mentem, és egyből osztályt kaptam. Mély víz volt. Úgy éreztem, semmit nem tudtam megcsinálni abból, amit a főiskolán a drámapedagógiai szemléletből magamba gyűjtöttem. Ez nagy csalódás volt számomra. Kerestem a helyem, nézelődtem, tudtam, hogy nincs pénzünk további képzésre, és így szívesen maradtam otthon, örömmel vettem, hogy a gyermekvállalás időszaka következik az életemben.

Közben is folyamatosan kerestem a lehetőségeket, és eljött a pillanat, amikor a gyerekek már engedtek, az anyagi háttér is könnyebben összejött, és elvégezhettem a Waldorf-képzést. Később hospitáltam abban a lakóhelyünkhöz közeli Waldorf iskolában, ahova menni szerettem volna, és végül éppen itt kaptam egy napi kétórás állást. Ezt nagy ajándéknak tekintem. Tizennyolc évig voltam itthon, és ez így nagyon jó átmenet a munka világába.

Életemben két nagy álmom volt, az egyik, hogy sok gyerekem legyen, a másik, hogy gyerekekkel foglalkozhassam hivatásszerűen. Most határozottan érzem (és remélem, ez később is így marad), hogy érdemes volt kivárni azt az időt, amikor nyugodtan elmehetek dolgozni. Most nincs semmilyen lelkiismeret-furdalásom, hogy nem adtam meg gyerekeimnek azt, amire szükségük lett volna. Negyvenéves vagyok, úgy gondolom, hogy a legnagyobbak (öt gyerekem van, a legnagyobb tizennyolc, a legkisebb nyolc éves) már kicsit a saját útjukat járják, és jó, ha együtt vagyunk, de nem igényelnek állandó jelenlétet. A kisebbekkel van még néhány évem (5-6), amíg szorosabb közelséget igényelnek, de utána ennek az időszaknak örökre vége lesz. Soha nem hozható vissza, soha nem lesznek többé kisgyerekek. A munkám viszont megvár. Osztálytanítót folyamatosan keresnek a Waldorf iskolákban, mert rengeteg munkával jár, és kevesen vállalják. Egyszer szeretnék végigvinni egy osztályt, de én szeretném eldönteni, hogy mikor. Ha már azt érzem, hogy “üresedik a fészek”, éppen jó lesz valami új, izgalmas dologba vetni magam.

Nagyon jó éppen ott tartani, ahol tartok. Napközis nevelőként megélhetem, hogy végre nem én mosok, főzők, takarítok a gyerekekre, hanem csak élveznem kell a társaságukat, sokat beszélgethetek velük szabadon. Viszonylag kevés felelősség van rajtam, és annyi időt tölthetek a családommal, amennyit szeretnék. Nem egyszerre zúdul minden a nyakamba, és sokat tanulok a munkatársaimtól, az ő helyzetmegoldásaikból. Pozitív visszajelzéseket kapok, és élvezem, hogy a kiégés messze elkerül, mert épp most kerültem egy új helyzetbe, ami a gyerekeimnek is példa, és új beszélgetési lehetőségeket, témákat hoz a családba is.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!