Várva várt kis életek

A gyermektelenség ma csaknem minden hatodik pár életét keseríti meg, és nagyjából egyenlő arányban vezethető vissza a nők, illetve a férfiak testi rendellenességeire. Miközben a babára vágyók vizsgálatok és kezelések tucatjain mennek keresztül, valahogy kevés szó esik a lelkük mélyén játszódó folyamatokról. Az érzelmi stresszről. A megküzdés módjairól. A gyász folyamatáról…

---

Meddőségről akkor beszélünk, ha egyévnyi védekezés nélküli szexuális élet után sem sikerül a teherbeesés, illetve ha a fogantatást többször egymás után a magzat elveszítése követi. Ez utóbbi – különösen halvaszületés esetén − valamelyest nyilvánosabb, és a környezet általában megértőbb a veszteség fájdalmát illetően. Kevésbé köztudott azonban, hogy a baba megfoganásának kudarca ugyancsak gyászfolyamatot indít el. (Nem kivételek ez alól a másodlagos meddőséggel küzdő párok sem, akiknek már született egy vagy több gyermekük, de további próbálkozásaik sikertelenek maradnak.) 

Sok nő életének a legmegrázóbb tapasztalatává válik a meddőség. Megtépázza a családról szőtt álmaikat, elveszi a jövőképüket, csorbítja az önértékelésüket, kihat a kapcsolataikra, a gyerekek révén hitelesített „felnőtt státusukra”, a saját generációjukhoz való tartozásra, az időskorukkal kapcsolatos elképzelésükre, és még sorolhatnánk. Óriási fájdalmat jelent ennek a mélyen gyökerező vágynak a beteljesületlensége, amelyet a Biblia szerint maga a Teremtő plántált belénk.

Ha a meddőség személyesen érint bennünket vagy valamelyik szerettünket, barátunkat, fontos, hogy tudatosítsuk: a gyógyulásért tett első lépés nem más, mint a gyász megélése. Ha nincs módunk arra, hogy megéljük érzéseinket, ha megrekedünk a gyászfolyamatban, annak csak elszigetelődés, megkeseredés, depresszió vagy hamis bűntudat lesz a következménye. Ha viszont tudatosítjuk érzéseinket, és megdolgozunk velünk, segíteni fognak a küzdelmünkben.

A gyász folyamata

Amikor a meddőség tényével szembesülünk, általában a következő gondolatok merülnek fel bennünk.

·         Sokk és tagadás: „Ez biztosan valami tévedés!”

Nem könnyű szembenézni a tényekkel. „De hát édesanyám gond nélkül szült négy gyereket!” „Talán elcserélték a laborban a mintát…” – hasonló gondolatok cikázhatnak a fejünkben. A reakció érthető: ez egyfajta védekezési módszer és „időnyerés”, hogy összeszedjük magunkat.

·         Okkeresés: „Miért?”

Gyakran keresni kezdjük a felelőst, a veszteség okát. Ha azonban önmagunkat marcangoljuk, ha folyton a múltban elkövetett hibáinkon rágódunk, megrekedünk a gyászfolyamatban. Az egészséges bűntudat arra ösztönöz, hogy változzunk, fejlődni akarjunk. A hamis bűntudat viszont megbénít, nem enged szabadulni a már magvallott bűnöktől. Ha az a kérdés kínoz bennünket, hogy „miért engedi Isten?”, tegyük fel ezt egyenesen neki, és ne hagyjunk fel vele, amíg választ nem ad rá.

·         Frusztráció és harag: „Ez nem igazság!”

Az okkeresés során felszakadnak az érzelmeink. Gyakran frusztráció és harag támad bennünk. Haragudhatunk Istenre, a környezetünk érzéketlenségére, az orvosainkra, azokra a kismamákra, akik nem is akartak gyereket, és még sorolhatnánk. Ha felismerjük az indulatainkat, dönthetünk arról, hogy miként reagálunk: Megbocsátunk? Ki merjük fejezni, ha egy megjegyzés rosszulesik? Megbízunk Istenben, hogy továbbra is gondoskodik rólunk? Ha jó irányba fordítjuk a haragunkat, az Isten mélyebb megismerésére vagy az egészségünkkel kapcsolatos válaszok kutatására is sarkallhat bennünket.

·         Az önértékelés sérülése: „Csökkent értékű vagyok”

A gyermektelenség alaposan kikezdheti az önértékelésünket, önbecsülésünket. Ez különösen igaz akkor, ha a nő a meddő. Sokan küzdenek hasonló gondolatokkal: „Épp abban mondtam csődöt, ami a legfontosabb lenne az életben.” „Cserbenhagytam a férjemet, és igazából megérteném, ha ezek után más nőt keresne magának.” Kemény munka újra és újra visszatérni ahhoz a perspektívához, ahogy Isten lát bennünket: hogy szeret, és úgy, ahogy vagyunk, értékesek vagyunk a számára.

·         Érzékenység és visszahúzódás: „Nem akarok emberek közé menni”

A fájdalom növekedésével bizonyos helyzetekre rendkívül érzékenyen reagálunk. Fájdalmassá válik más várandósok vagy kisgyerekek jelenléte is, hiszen egy nehéz időszakban a hiányunkra emlékeztet bennünket, és arra ösztönöz, hogy Isten helyett magunkra tekintsünk. Legyünk hát szabadok arra, hogy eldöntsük, milyen mértékben veszünk részt a különböző eseményekben (anyák napi ünnepségeken, keresztelőkön stb.), hagyjunk magunknak időt a megerősödésre.

·         Szomorúság, depresszió: „Nincs erőm semmihez”

A fásultság, az üresség, a tehetetlenség érzése sok meddő számára ismerős. A veszteség valós és súlyos. Természetes, hogy mélyen hat ránk, ha nem sikerül teherbe esnünk, vagy ha elvesztettük a kisbabánkat. Ha azonban hosszabb ideje tart már a levertségünk, mindenképpen keressünk egy hozzáértő segítőt (lelkigondozót, pszichológust).

            A szakemberek tapasztalata szerint a meddőséggel való szembesülés és a vetélés feldolgozása általában két évig is eltart, de ennél hosszabb időtartam sem szokatlan.  

A helyreállás legtöbbször fokozatosan történik, lassan tanulgatunk továbblépni. De egyszer eljutunk oda, hogy hirtelen felismerjük: már nem fáj olyan kínzóan. Már nem a hiány határozza meg gondolkozásunkat, napjainkat. Beszűkült látásmódunk tágulni kezd, és már könnyebben észrevesszük Isten gondoskodását életünk egyéb területein. Kezdünk nyitni mások felé. Az állapotunk talán nem változott meg, de a fókuszunk igen.

Ha ilyen változásokat észlelünk magunkon, tudhatjuk: kezdünk helyreállni. Ám ehhez szükség volt a gyászmunkára, nem lehetett megspórolni. Kellett ahhoz, hogy egészségesen tudjunk továbblépni.

Amit SOHA ne mondjunk egy meddő párnak

·         „Na, nem jön még a baba?”

A kérdés ugyanis újra meg újra szembesíti az érintetteket a kudarcukkal, tehetetlenségükkel. (Legrosszabb verziója, amikor valaki a nő hasát méricskélve így szól: „Csak nem babát vársz?”)

·         „Előbb-utóbb össze fog jönni! Még olyan fiatalok vagytok. És ma már ott a lombik.”

Ezekkel a megjegyzésekkel tulajdonképpen azt üzenjük, hogy nem vesszük elég komolyan a problémájukat. Jó tudnunk azt is, hogy mire egy pár eljut a lombikprogramig, évek telnek el kudarcokkal tele. Arról nem is beszélve, hogy sajnos ez sem csodamódszer, nincs garancia a sikerre (a programban részt vevők 20%-ánál következik be a gyermekáldás, ám a negyven év felettieknél már csupán 3%-os az esély), ráadásul ez a beavatkozás sokak számára etikai vagy hitbeli megfontolások miatt nem vállalható.

·         „Ne görcsöljetek rá annyira, engedjétek el a dolgot! Vegyetek ki szabit, és összejön!”

Ha a fogamzás útjában kimerültség, munkahelyi stressz stb. állhat, valóban érdemes kivenni szabadságot. Azonban egy elzáródott petevezetéket, herevisszerességet, a hímivarsejtek hiányát stb. nem oldja meg akármilyen hosszú pihenés sem. Az okot kell megszüntetni – ahogy bármilyen más betegség esetén is. 

·         „Fogadjatok örökbe! Meséltem már, hogy X.-ék is örökbe fogadtak, mert állítólag nem lehetett babájuk, aztán mégis született?”

Népszerű mítosz, hogy az örökbefogadás révén a szülőség megtapasztalásával növekszik a fogantatás esélye. Sajnos ezt a statisztikák nem támasztják alá.

·         „Egy ismerősöméknek tíz év és számos sikertelen kezelés után végül természetes úton lett babájuk.” Vagy: „Nekem is azt mondták az orvosok, hogy meddő vagyok, mégis azonnal jött a baba.”

A gyorsan előhúzott, kész válaszok, a „csodatörténetek” elsütése azt az érzetet keltik a párban, hogy nem értjük igazán a fájdalmukat.

·         „Isten csodát tud tenni! Imádkozzatok kitartóan, keressétek az akaratát, és meg fog áldani!”

A jó szándékú biztatás a meddőség mellett további terheket tesz azokra, akiket Isten – szuverén döntése szerint − mégsem ajándékoz meg gyermekkel: „Nincs hitem. Nem vagyok elég jó Istennek. Megbuktam.”

·         „Mostanra már túl kellett volna lépned ezen.El kell fogadnod a dolgot.”

A veszteség feldolgozásához időre van szükség. A megjegyzések bűntudatot kelthetnek az érintettben, aki éppen egy gyászfolyamaton megy keresztül.

·         „Majd lesz másik!”– hangzik el egy vetélés után.

Ha lesz is, ez nem vigasz annak, aki éppen a meghalt magzatát siratja, akinek helyét egyetlen másik gyermek sem veheti hát.

De akkor MIT mondjunk?

·         Semmi okosat, semmi kegyeset, semmi közhelyet. Csak hallgassuk meg őket. Jól figyeljünk, időnként visszatükrözve, amit hallottunk. 

·         Ismerjük el a pár fájdalmát. Például így: „Nagyon nehéz lehet nektek”, „együtt érzek veletek.”

·         Kérdezzünk: „Szeretnél beszélni róla, hogy min mentek keresztül?”

·         „Szerintem nagyszerű szülők lesztek/lennétek.”Mérhetetlenül sokat jelent egy ilyen mondat annak, akinek az önértékelését a meddőség megtépázta, és az okkeresés során gyakran magát vádolja („biztosan azért nem lehet gyermekem, mert rossz szülő lennék”).

·         Ami nekünk is jólesne egy érzelmileg-fizikailag megterhelő helyzetben. Például: „Ha szeretnél beszélgetni, tudd, hogy itt vagyok.” És ez ne csak üres szólam legyen a részünkről, valóban legyünk elérhetőek.

(Megjelent a Family 2016/2. számában.)