Családháló

Kezdőoldal Háttér 24 hét: a film, ami annyira valóságos, hogy nem szabadulhatunk a hatása alól

24 hét: a film, ami annyira valóságos, hogy nem szabadulhatunk a hatása alól

Astrid és Markus boldog házaspár, akik sikeresek a munkájukban és kiteljesedettek a magánéletükben. Van egy gyönyörű kislányuk, Nele, s most a második gyermeküket várják. A kép nem is lehetne idillibb. Aztán az ultrahangon az orvos valamiért elcsendesedik. És elindul a lélek végtelen agóniája: megtartsuk vagy ne tartsuk meg?

Írta: Gyarmati Orsolya,

Astrid és Markus boldog házaspár, akik sikeresek a munkájukban és kiteljesedettek a magánéletükben. Van egy gyönyörű kislányuk, Nele, s most a második gyermeküket várják. A kép nem is lehetne idillibb. Aztán az ultrahangon az orvos valamiért elcsendesedik. És elindul a lélek végtelen agóniája: megtartsuk vagy ne tartsuk meg?


Mielőtt bárki azzal vádolná Anne Zohra Berrached legújabb, iszonyúan erős filmjét, hogy már megint egy liberális, feminista alkotás, mit nem lehet ezen eldönteni, az azért egy pillanatra álljon meg. A 24 hét ugyanis éppen attól rendkívüli film, hogy nem akar semmire rábeszélni. Nem abortuszellenes és nem abortuszpárti. Márpedig ezt nagyon kevés hasonló témájú film mondhatja el magáról, sőt, megkockáztatjuk, talán egy sem.

És igen, a kiindulópont valóban az, hogy itt most döntést kell hozni, tehát nem egyértelmű, hogy akármennyire súlyosan beteg (és Down-szindrómás) a magzat, mindenképpen megtartják, de tegyük a szívünkre a kezünket: vajon az, aki azonnal igent mond a magzat életben maradására, nincs tele kétségekkel, félelemmel? Nem pánikol be, hogy mostantól semmi másról nem fog szólni az élete, csak ennek a gyereknek az ápolásáról, aki feltehetően magatehetetlen lesz élete végéig? És mi lesz a testvérével? A házassággal? Kibírja? Nem bírja ki?

A történet szerint Astridék babájáról kiderül, hogy 98 százalékos biztossággal Down-szindrómás, majd később, immár a hatodik hónapban az is világossá válik, hogy a baba súlyos szívproblémákkal fog születni, azonnal műteni kell és valószínűleg egész életében állandó ápolásra, kezelésre szorul majd. A 24. hét az az időpont, amikor Németországban –mert ott játszódik a film – még elvégzik a beteg magzatok abortuszát. Markusnak (Bjarne Mädel) és Astridnak (Julia Jentsch) alig marad idejük dönteni.

Berrached elképesztően őszinte marad az első pillanattól az utolsóig. Filmje hitelességét nagyban erősíti a dokumentumfilm-stílusú kamerakezelés, valamint az a tény, hogy a filmben igazi orvosok, szakemberek játszák az egészségügyi dolgozókat. Egyikük olyan orvos, aki végez 24 hetes abortuszokat. Egyedülálló az is, ahogy az anyaméhen belül készült endoszkópos felvételek szinte tapinthatóvá teszik a magzatot. Ez bizony nem egy szövet, ami az anyáé, és amiről könnyedén és szabadon dönthet. Ez egy élő ember, akinek sorsa egy hajszálon függ. Természetesen Berrached felsorolja az összes morális dilemmát a helyzettel kapcsolatban, miközben jó érzékkel jeleníti meg a társadalmi nyomást, ami már csak azért is erős, mert Astrid híres ember, humorista, így várandóssága még inkább egy széles réteg figyelő szeme elé kerül. Miközben kifelé erősnek kell mutatnia magát, belül egyre bizonytalanabb. Itt nincs fekete és fehér. Csak egy extrém helyzet, amelyben minden döntés éppoly extrém lesz. Megjelenik a bűntudat, a kétség, a rettegés, a reménytelenség, a vallásos kételyek, minden, amit egy ép, egészséges ember ilyenkor átél.

A filmben van egy jelenet, amikor a szülésznő elmeséli Astridéknak: a nők 90 százaléka ilyen esetekben az abortusz mellett dönt, ám a legtöbbjük utána azt mondja az ismerősöknek, családtagoknak, hogy elvetélt. Pedig Németországban vagyunk, ahol az abortusz, akár a 6. hónapos is, teljesen „bevett szokás”, ám az egyes nők egyes döntései mégis azt tükrözik: mindenkinél bekapcsol az a gondolat, hogy itt most szégyenről van szó, amit titkolni kell, ami tabu.

A 24 hét tehát fel meri tenni a kérdést: Kinek van joga dönteni? És milyen alapon? Élet vagy halál a tét, nem több, nem kevesebb. Pro vagy kontra, a film mindenképp egyértelműen jelzi: bárhogy is döntünk, az komoly döntés lesz. De vajon helyes-e, hogy egy szülőpár az élet ellen döntsön, mert nincs pénze, ideje, energiája arra, hogy rááldozza az életét egy beteg gyerekere? Hogy azt mondja: ennek az emberkének nem ér az élete annyit, hogy megszülessen? A „sors” kifejezés ezzel  a jogi, etikai és filizófiai kérdések körébe lép. Ahogy Berrached fogalmaz: „A nőkről alkotott definíció része a függetlenség, az egyenlő jogok élvezete, és az, hogy maga alakítsa az életét. Ám az egyenlő jogok nem segítenek egy morális dilemma közepén.”

A 24 hét operatőre, rendezője némán figyeli szereplőit. Nem ítél, nem befolyásol, nem mozdít el egyik irányba sem: egyszerűen hagyja, hogy a lélek megszólaljon, reménykedjen, mélyre zuhanjon, küzdjön és magányos legyen. Egyes egyedül. Miközben egy másik, kicsi lélek várakozik. Hogy döntsön valaki felette. Az ő életéről.

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Iskolakezdés 9 óra? Még az is lehet!

Amikor meghallottam, hogy felmerült a lehetősége a választható 9 órás iskolakezdésnek, több lehetőség is a fejembe tolult. Három iskoláskorú kisgyerekkel...

Close