A gyerekeddel légy szolidáris, ne másokkal!

Van olyan szülő, aki nehezen húzza meg a határt gyermeke és maga közt lelki értelemben, aki szinte részének tekinti a gyermeket, és ez problémákhoz is vezethet a kapcsolatukban. Például, ha a gyermeket kritika éri, ő már szégyelli is magát. És nem csak azért, mert ő neveli, így róla is beszél a gyermek viselkedése, hanem úgy éli meg, mintha egyetlen személyiség volnának.

Csak hát a gyermek nem kiterjesztett testrészünk, így a szülő már a legkisebb korban sem kontrollálhatja teljesen a gyermek viselkedését. Azoknak a szülőknek, akik képesek önálló individuumként kezelni gyermeküket, sokkal könnyebb a dolguk, mert szabadon örülhetnek, sajnálkozhatnak a gyermekkel együtt, empatikusak lehetnek vele, még akkor is, ha nem értenek egyet a gyermek lépéseivel.

Biztos mindenkinek ismerősek azok a jelenetek, mikor a szülők a játszótéren egymást túllicitálva versenyt szerénykednek a gyermekükkel kapcsolatban. A másik gyermeket pedig dicsérik. „Jaj, Danika már egyedül beköti a cipőfűzőjét? De ügyes! Az én kis Bencém még sokkal önállótlanabb.” Ha valaki belelendül, a gyermek hosszas kritizálásába, sőt, akár ócsárolásába is átfolyhat a monológ.

Bizonyos nézőpontból érthető ez a viselkedés, mégsem szerencsés. Az ember azt hiszi, ha a gyerekét dicséri, az olyan, mintha magáról áradozna, és az illetlenség, ugyebár. Inkább csak szerénykedjünk.

Csakhogy amikor a gyerekünkről beszélünk, akkor nem magunkat dicsérjük, itt van az alapvető tévedés. És bár valóban visszatetsző, ha egy szülő hosszasan „fényezi” a csemetét, de arról nyugodtan beszélhet, hogy ő mit élvez a gyermekkel való együttlétben, minek örül benne, ezt senkinek sem fog fájni.