A gyereknevelés nem autószerelés vagy testépítés

Egy anyuka megfogalmazta, egy nemrégiben, a játszótéren lezajló jelenetet látva tudatosult benne, mennyit változott a látásmódja ahhoz képest, mint mikor még nem volt gyereke.

A homokozó szélén ülve tanúja volt, hogy egy anya indulatosan bevágja a homokozóba háromévesforma kislánya lábai elé rózsaszín cipellőjét a következőket kiabálva: „Tessék, itt a cipőd, azt csinálsz, amit akarsz, én elmentem.”, majd dacos, dühös léptekkel nekiindult a kijárat felé.

Sem az előzményt nem látta, hogy vajon pontosan hogyan alakult ki köztük a konfliktus, sem a megoldást (bár feltételezte, nem hagyta ott a kisgyereket az anyuka), de megállapította magában, néhány évvel korábban biztos felkavarta volna a jelenet, mint egy borzasztó anya-gyerek kapcsolat fájdalmas epizódja. Az anyát legalábbis érzelmileg labilisnak, de akár gonosznak és szeretetlennek gondolta volna. Most pedig inkább együttérzés támadt benne a nő iránt, és úgy gondolta, hát bizony, van ilyen, hogy az ember idegeit kikészíti a gyerek, attól még lehet, hogy amúgy szuper anya, és hogy egyébként nagyon meleg, szeretetteljes köztük a kapcsolat.

Saját élményei alapján simán el tudta képzelni, ha találnak valami feloldást a konfliktusra, öt perc múlva mindkettő megnyugodva sétál kart-karba öltve a fagyizóba.

Ennek az anyukának nem abban változott a látásmódja, hogy most már inkább a kisgyerekeket hibáztatja a szülők helyett, hanem hogy tapasztalatból tudja, mennyire másképp működik a gyereknevelés, mint szinte bármi más tevékenység az életben. Bármilyen munkába vagy feladatba kezd az ember, annak vannak megtanulható törvényszerűségei, amiket elsajátítva nagyjából jósolhatóvá válik, milyen tettünknek mik lesznek a következményei.

A gyereknevelés viszont sem az autószerelésre, sem a testépítésre nem hasonlít, hiszen a történet másik fele egy ugyanolyan autonóm lény, mint mi magunk. Egy időben azt hitték, hogy a gyerek „tiszta lappal” születik, és azzá formálódik, amivé a szülő alakítja, de jó ideje belátta a tudomány, hogy ez távol áll az igazságtól.

Hangsúlyozom, a tudomány látta be, mert a köztudatban mintha továbbra is élne a hiedelem, hogyha a szülő elég ügyes, akkor mindennek simán kell alakulnia. Például, mintha anyák, apák azt várnák maguktól, abban a pillanatban „oldják meg” a dackorszakot, ahogy az első jelei megjelennek, és ha valaki gyereke játszmázik, hisztizik, bizonyos helyzetekben semmivel sem lehet hatni rá, akkor valamit elrontottak.

A valóság az, hogy a gyerek nemcsak reagál az őt ért hatásokra, hanem számos hatás belőle indul. Elindul, mert elért egy új fejlődési állomást, illetve saját egyedi sajátosságai nyomán. Legyen az genetika, vagy mások szerint karma, vagy Istentől kapott sajátos feladat – a velünk hozott egyéni különbségeket sokan sokféleképp fogalmazzák meg, de egy biztos, hogy vannak.