A korbácstól a simogatásig – I. rész

Manapság a legapróbb általunk, szülők által elkövetett hibát, gyengeséget is hajlamosak vagyunk felnagyítani attól való félelmünkben, hogy ha nem csinálunk mindent tökéletesen, a gyerekeinket trauma éri, felnőve pedig a mi hibáinkat, rossz példáinkat ismétlő, boldogtalan emberek lesznek. Talán nem is gondolnánk, milyen hatalmas fordulatot vett a gyerekek helye a társadalomban az elmúlt évszázadok során. Cikkünkben áttekintjük, hogyan jutottunk az “átmeneti lényként” kezelt, embernek alig-alig tartott gyerekektől a család középpontjának tekintett kicsinyekig az egymást követő szemléletváltozásokon keresztül.

Minifelnőttek

A gyermekképpel, a gyermekkor fogalmával, a gyerek, mint a felnőttektől különböző ember koncepciójával kapcsolatban két nagy irányzatot ismerünk. Az egyik Philippe Ariés történészé, aki szerint a gyerekek felé fordulás csupán a középkor végén, az újkor elején jelenik meg, s egészen addig a gyerekeket csupán kicsiny felnőtteknek tekintik, a magas gyerekhalálozási arány miatt pedig az anyák nemigen alakítanak ki szoros viszonyt saját gyerekeikkel. A másik felfogás Shulamith Sharar nevéhez fűződik, aki viszont úgy vélte, a gyermekkor már egészen korai történelmi időszakokban is élesen elkülönült a felnőttkortól.

Nos, bárkinek is legyen igaza, annyi bizonyos, hogy – mint azt Pukánszky Béla A gyermekkor története című írásában közreadja – egészen a Kr. u. IV. századig nem számított főbenjáró bűnnek a gyermekgyilkosság, s társadalmilag elfogadott volt, hogy az anyák nemkívánatos utódaikat saját kezűleg pusztítsák el, illetve tegyék ki az erdőbe, vagy az utcára. Ez így ment egészen 374-ig, amikortól már egyházilag tiltották az ilyen szörnyű cselekedeteket, bár a szokás nagyon sokáig illegálisan is tovább élt, nem beszélve a rengeteg balesetből, figyelmetlenségből adódó tragédiákról. Mégis, egyfajta menedéket jelentett a kisbabák számára, hogy az egyház egy későbbi határozatban elrendelte: a kitett gyerekeket fel kell nevelni a kolostoroknak. A VIII. század végén – ugyancsak egyházi kezdeményezésre – megnyílt Milánóban az első árvaház is, amelyet sok másik követett. A IX. században már egyre több istentiszteleten emlékeztettek a papok arra a tényre,  hogy a gyerekek több gondoskodást, figyelmet érdemelnek, hiszen Isten teremtményei.

Érdemes néhány, a XIII. század előtt keletkezett festményt megnézni: hiába keresnénk, gyermekarcú gyermeket nemigen találunk. Ha vannak is kicsik a képen, ők inkább olyan felnőttnek tűnnek, akik csupán testmagasságukban különböznek a felnőttektől, s ez az ábrázolás jól mutatja: a gyerekeket csupán miniatűr felnőtteknek tekintették, akik öt-hat éves koruktól már beléptek a “nagyok” társadalmába, s úgy nőttek fel, hogy mindent tudtak születésről és halálról, testiségről, szerelemről és erőszakról. Csak hogy egy példát említsünk Polcz Alaine egyik könyvéből: Árpádházi Szent Erzsébetet négyévesen adták férjhez, 14 évesen már asszony volt, 21 éves korára pedig öt gyermek édesanyja. Az átlagéletkor az ókorban és a középkorban nagyjából 36 év, a húszas éveik végére a nők öregnek számítottak, s negyven évesen általában minden felnőtt visszavonult a munkától, nem sokkal később pedig már el is távozott az élők közül.

A verés csak jót tehet

A kereszténység terjedése mindenképpen pozitívan befolyásolta a gyerekekkel kapcsolatos véleményeket, hiszen egyre több olyan nézet született, amely a gyermeket az ártatlanság, a tisztaság, naivitás, formálhatóság fogalmával kapcsolta össze. Ez a tény azonban nem változtatott a testi fenyítés preferálásának gyakorlatán: már csecsemőkortól elvárták az engedelmességet, és a legkisebb ellenállás, illetve nem megfelelő viselkedés is indokolttá tehette a verést. A fizikai fenyítés a legszegényebb családoktól az uralkodó osztályig minden társadalmi rétegben elfogadott, mindennapos gyakorlat volt, s sokszor tragédiával végződött. A “ha kíméled a pálcát, elkényezteted a gyereket”, valamint a “ki a vesszőt kíméli, gyermekét nem szereti”-elmélet egészen a XVIII. századig élt, pedig Szent Anzelm canterbury érsek már a XI. század végén rámutatott: a gyerekek is Isten teremtményei, emberek, akik éreznek. A köztudatban azonban fontosabb volt az az elv, hogy mivel a gyerek tökéletlen, minden percében alá kell rendelnie magát a felnőttek akaratának. A verés mértékét és módját nem szabályozták, mert úgy vélték: mindenképpen hasznára válik a gyerekeknek, amennyiben nem halnak bele…

Balesetek, tragédiák

S ha már a halálról beszélünk: noha természetesen a szülőknek fájt gyermekeik elvesztése, mind az elmúláshoz való, a maitól gyökeresen különböző hozzáállás, mind a rendkívül magas gyerekhalandóság hozzájárult ahhoz, hogy a gyerekek elpusztulása ne jelentsen tragédiát. Nyugat-Európában minden negyedik kisgyerek meghalt azelőtt, hogy elérte volna az egyéves kort, csupán minden második élte meg a tizedik életévét, s – tegyük hozzá – ehhez nem csak a higiénia és a megfelelő orvosi ellátás teljes hiánya, hanem a szülők figyelmetlensége is komolyan hozzájárult. Évszázadokig tartotta magát az a hit, hogy a gyerekeket szorosan pólyába kell bugyolálni. Sok kisbaba egyszerűen megfulladt így, másokat leejtettek, vagy egyedül hagytak, s baleset áldozatai lettek, megint mások pedig a nyugtatóként alkalmazott ópiumos oldatoktól távoztak a földi létből.

A rendkívül vallásos középkorban jellemző volt az ún. fatalisztikus gondolkodásmód: a gyerekere már csak azért sem vigyáztak különösebben, mert úgy vélték, ha életben kell maradnia, Isten úgyis megóvja a bajtól. A középkorban a gyerekeknek nem volt szoros kapcsolatuk a szüleikkel: a módosabbak csemetéit dajkák nevelték, a szegényebbek ugyan otthon nevelkedtek, de amint lehetett, elküldték őket szolgálni, a gazdagabbakat pedig kolostorokba, iskolákba adták.

Fény és árnyék

A XV-XVI. századtól kezdve lassan megkezdődött a gyermeke felé fordulás, bár a szigor továbbra sem enyhült a gyereknevelési módszereket illetően. Míg Erasmus és több moralista szerző már érezhetően azt javasolja, a gyerekeket óvni kell a felnőttek világának durvaságaitól, a tudás és erények átadása a formálandó lelkekbe tulajdonképpen még nem ismerte a szeretve gondozás fogalmát. Ráadásul a reformáció rendkívül szigorúan, ellentmondást nem tűrően fektette le a gyereknevelés szabályait. Maga Luther úgy vélte, a gyerek eredendően rossz, romlott lélekkel születik, éppen ezért valójában kötelező verni őt, mivel csak ezáltal menthető meg lelke a pokol tüzétől. “Jobban szeretnék egy halott gyereket, mint egy engedetlent”, mondta a reformáció atyja..

A felvilágosodás kora jelentős változásokat hozott a gyereknevelést illetően. A XVII. században jelent meg John Locke filozófus nagyhatású könyve, a Gondolatok a nevelésről, amely már azt javasolja, a gyerekeknek szükségük van játékokra, és azt sugallja: minden gyermekben ott van az érték, a zsenialitás lehetősége. Locke könyve mintegy fél évszázadik megtartotta első helyét a nevelési könyvek “népszerűségi listáján”, egészen Rousseau Emil, avagy a nevelésről című munkájának megjelenéséig (1762). Rousseau úgy vélte, Locke túlságosan a szülőkre helyezte a hangsúlyt, ő viszont valóban az első igazán gyermekközpontú gondolkodó volt. “Ne érvelj, ne magyarázz! Hagyd, hogy a gyerek maga tanuljon a természettől!”, írta. Ettől kezdve a gyermek nem csupán az ártatlanság megtestesítője volt, hanem olyasvalaki, akitől a felnőttek is tanulhatnak igazság és szépség terén.

Cikkünk következő részében a XVIII. századtól napjainking mutatjuk be a gyereknevelésről szóló elméletek változását.