A korbácstól a simogatásig – II. rész

Előző írásunkban már beszámoltunk róla, miként változott a IV. és XVIII. század között a gyermekkép a különböző korokban, s végigkövettük, miként jutott el a kezdetben csupán “átmeneti lényként” kezelt gyermek az eredendően rossz lélek hordozóján át a tökéletes ártatlanság eszményképééig. Jelen cikkünkben összefoglaljuk, hogyan formálódott a gyermek helye a társadalomban és az emberek gondolkodásmódjában.

Az ártatlanság kora

A romantika korában kezdtek el úgy tekinteni a gyermekre, mint az ártatlanság és tisztaság tökéletes megtestesítőjére. A középkor bűnös, vagy figyelemre sem méltó gyermeke immár mindent megérdemel, mivel – amint Rousseau, az Emil, avagy a nevelésről című könyve írja – a gyermek eredendően jó – szemben a középkori, bűnben fogant, bűnös gyermekképpel – s óvni kell a környezetből érkező romlott, káros ingerektől.

“A természet azt akarja, hogy a gyermek gyermek legyen, mielőtt felnőtt lenne.” Talán ez az egyik kulcsmondata az Emilnek, hiszen gyökeresen és visszavonhatatlanul elutasít mindent, amit addig a gyerekről, a gyerekkorról gondoltak. S noha művét utópisztikusnak tartja a pedagógia, mégis mérföldkőnek számít a gyermekről alkotott gondolkodás megváltoztatásában. Olyannyira, hogy tőle eredeztethetjük azt a tételt, miszerint az öröklött és a belénk nevelt dolgok együtt formálják személyiségünket.

Ugyanakkor, miközben a figyelem egyre inkább a gyermeki lélekre, a gyermek természetetére, viselkedésére irányult, tehát középpontba került az oly sokáig háttérbe szorított gyermekkor, mint az emberi élet egy jelentős szakasza, eközben a gyerekek fokozatosan kiszorultak a felnőttek világából, s ami egykor természetes közegük volt, az egyre inkább egy elérhetetlen, számukra tiltott szelete lett az életüknek. S az is fontos, hogy a felnőttek továbbra sem a gyermekek igényeit kívánták tiszteletben tartani, csupán úgy szemlélték őket, mint a természeteses naivitás forrását, amelyet a felnőtteknek kell irányítani, természetesen úgy, hogy a gyermek eközben feltétlenül engedelmeskedik.

A kettősség más téren is megfigyelhető volt: miközben az új ideológia szerint a felnőttek mindent megtettek, hogy a gyerekeket távol tartsák a világtól, s amilyen hamar csak lehet, zárt – lehetőleg egyházi – iskolába adják őket, ugyanakkor elvárták tőlük, hogy nagyon gyorsan éretté és felnőtté váljanak, miközbe a felnőtt világból egyre kevesebbet tapasztalhattak.

Veréssel a tisztaságért?

Persze azért ne feledjük el, hogy magával a törekvéssel, hogy minél több gyermek szerezhessen legalább alapfokú ismereteket semmi baj nem volt, azzal azonban már sokkal inkább, hogy a bentlakásos iskolákban – pl. a középfokú intézményekben – a tanárok milyen módszereket alkalmaztak a gyerekek feletti teljes kontroll elérése érdekében. A legtöbb iskolában ugyanis teljesen elfogadott volt a testi fenyítés, aminek célja az volt, hogy a pedagógus felnőttet faragjon a gyerekből. Ekkor tehát még nem figyelnek az ártatlan gyermeki lélek sérülékenységére, csupán egy minél hamarabb megtörendő embert látnak benne, ami meglehetősen ellentmondásos gondolkodás, hiszen eközben ott élt az eredendően tiszta gyermek mítosza, aki éppen azáltal veszti el ártatlanságát, hogy belép a felnőttek közé… Testi fenyítés egyébként nem csak rossz magaviseletért járt, hanem egy-egy hibás válaszért, vagy akár azért is, mert a tanuló meg mert szólalni anyanyelvén olyan intézményben, ahol mindenki csak latinul beszélhetett.

Felesleges gyerekek

Ami a gyermek családban elfoglalt helyét illeti, mindazon változások ellenére, amit fent leírtunk, a XVIII. században még mindig jellemző volt, hogy az újszülötteket dajkaságba adták, mivel a csecsemőgyilkosság bűnnek számított, s az anyák a nemkívánt gyermekektől sokszor így “szabadultak meg”. Elisabeth Badinter francia történész szerint a dajkaságba adás egyfajta “rejtett gyermekgyilkossági” módszer volt, hiszen az anyák mindenféle óvintézkedés nélkül adták oda gyermekeiket a dajkáknak, akik sokszor öt-hat gyereket is elvállaltak, s ha időközben a dajka otthonáig vezető, sokszor igencsak hosszú úton lepottyant egy-egy, a szekérre, vagy kocsira feldobott csecsemő, azt senki nem vette észre…

Középpontban: a gyerek

A XIX. század egyik legnagyobb “vívmánya” a polgári család kialakulása, amely már nukleárisnak számít: a korábbi korokkal ellentétben nem él együtt több generáció. Az apától egyre inkább elvárja a társadalom, hogy utódait az önállóság szellemében nevelje, miközben az anyák, akik maguk is gyakran sajátítják el az írás-olvasás képességét, fontosnak tartják, hogy gyermekük tanuljon akár úgy, hogy ők maguk tanítják őket.

Fokozatosan megjelenik a gyermekszoba, amely eleinte általában csak egy sötét, szűk kamrácska, de ahogy a gyermek mindinkább a társadalom középpontjába kerül, úgy növekszik, világosodik ez a helyiség. Kialakul a gyermekvilágra épülő játék- és bútoripar, van már külön gyermekágy és gyermekirodalom. A családok egyre nagyobb figyelemmel és több érzelemmel fordulnak utódaik felé, és fontossá válik az is, hogy a gyerekek minél kevesebb megrázkódtatás, fájdalom árán érjék el a felnőttkort.

A XX. századtól kezdve döbbenetes gyorsasággal fejlődik a gyermekpszichológia, a gyermekgyógyászat, s végre külön, felülről szerveződő védelmet kapnak a gyerekek a gyermekvédelem intézményrendszerének kialakulásával. A szülők egyre inkább figyelembe veszik nem csak a gyermekkor, mint különleges életszakasz sajátosságait, de saját gyermekeik egyéniségét is. A fizikai fenyítés lassan elutasítandó nevelési móddá válik.