Családháló

Kezdőoldal Háttér A mi családunk sikere: az én kishúgom

A mi családunk sikere: az én kishúgom

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézettel korábban meghirdette a „Családsikerek” – irodalmi és fotópályázatot családosoknak. A nyerteseket a családháló.hu által szervezett Családünnep Magyarországon című rendezvényen díjazta a Balog Zoltán miniszter és Soltész Miklós államtitkár. Ígéretünkhöz híven a díjazott pályaműveket közöljük honlapunkon.

Írta: Gyarmati Orsolya,

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézettel korábban meghirdette a „Családsikerek” – irodalmi és fotópályázatot családosoknak. A nyerteseket a családháló.hu által szervezett Családünnep Magyarországon című rendezvényen díjazta a Balog Zoltán miniszter és Soltész Miklós államtitkár. Ígéretünkhöz híven a díjazott pályaműveket közöljük honlapunkon.


„A család számomra egy gyönyörű, harmattól csillogó, ezüstfonállal szőtt pókháló, mely tökéletes egységében képes ellenállni az esőnek és a szélnek is, mely elemek százszorta erősebbek az aranymetszés szabályai szerint megalkotott tüneménynél.”

Egy fejjel magasabb nálam, elmúlt harminc éves és gyönyörű. Barna haja dúsan, megzabolázhatatlanul omlik a vállára, ha hagyja. Állatorvos, nem is akármilyen, hiszen gyíkokat, teknősöket, vagy akár mérges kígyókat gyógyít, ha kell. Mindent elért a terrarisztika területén, publikált neves újságokban, nevét a külföldi tenyésztők is ismerik. Magyarország első, legsikeresebb és egyben legnagyobb terrarisztika szakkiállításának és vásárnak a megálmodója és főszervezője, mely a Syma csarnokot tölti meg több mint száz kiállítóval, és közel háromezer látogatóval. Idén nyárra pedig kiállítást tervez Szentendrén, aztán majd állatkertet, ahol ő lesz az igazgató – ahogy három évesen mondta. Tudom, hogy valóra váltja a legvadabb álmait is, amiben mi mindannyian támogatjuk. Ő az én kishúgom.

Az ablaknál

Öt éves vagyok. A kisszoba ablakánál állok lábujjhegyen. Egyedül sírok, mert nem hozták haza a kórházból. Pedig mennyire vártam. Jobban, mint a karácsonyt, vagy azt a kiskutyát, akit a szülinapomra szerettem volna. Már az oviban is mindenkinek elmeséltem, hogy anyuék végre hoznak nekem egy kistestvért. Nyelem a sós könnyeket, és bánatomnál csak a csalódottságom nagyobb. Aztán hónapok múlva, újra ott állok az ablaknál, és lesek kifelé. A kedvenc plédembe takarva, abba a barna-rózsaszínbe burkolva végre meglátom őt. Apa a karjában hozza anyával a testvéremet, az én kishúgomat!

Szörnyebbnél szörnyebb

Csak évek múlva tudtam meg, hogy milyen beteg volt valójában. Édesanyámnak könyörögtek a kórházban, hogy ne jöjjön másnap, maradjon otthon és az ég szerelmére pihenjen végre, hiszen a lánya úgysem éli meg a másnapot. Szörnyebbnél szörnyebb dolgok történtek vele. Életmentő műtétek egész sorát hajtották végre a kis testén. Hasfalát többször átvágták, a vastagbelét kivezették. Születési rendellenesség miatti korrekciós műtétek, szám szerint tizennégy. Amikor ezeket túlélte, hashártyagyulladást kapott, majd vérmérgezést.
Amikor pedig ezeken is túl volt, végre hazahozták, de nem volt szabad közel mennem hozzá. Először csak messziről nézhettem, de nem bántam. Végre ott volt velünk. Akkor azt hittem, hogy minden kisbaba ilyen.

Két keréken

Később azt mondták, hogy csoda a léte. Szerintem csak az anyukánk tett csodát. Na jó, meg az orvosok, aki az operációt végezték. Azt is mondták, hogy élete végéig pelenkázni kell, és soha nem járhat majd iskolába. Még a cipőjét sem fogja tudni egyedül bekötni. Nyolcévesen én tanítottam meg bringázni, és az első, igaz nyomorultul sikerült masnit is akkoriban kötötte meg egyedül a cipőjén. Akaratos, és öntörvényű lény, aki azóta is mindent Akar, mégpedig nagy A-val. A nagyapám szerint ez az akarás tartotta életben.

Az erővonalak

Számomra soha nem volt kérdés, hogy egyenrangú velem. Nem kivételeztek vele, és a szüleim úgy nevelték, mintha egészséges lenne. Anya mindig azt mondta, hogy nem fogunk visszaélni a betegségével. Ettől a ténytől valahogy nagyon, nagyon lassan, de mintha testet öltött volna a hit és az erő benne, mely erősebb volt minden betegségénél. Ez az energia ott húzódik a családunk legfőbb erővonalaiban, még most is érezni. Ott lüktet az édesanyám és az édesapán szíve között, majd pókhálószerűen ölel körbe engem, a húgom és a nagyszüleimet. Ez az az erőtér, ami miatt működött az életünk. Sokáig azt hittem, kizárólag édesanyám érdeme az, hogy a húgom nemhogy leérettségizett, de egyetemet végzett. Habár otromba, vastag hegek elcsúfítani látszanak a hasát, teljesen egészséges testileg és lelkileg egyaránt. Ma már tudom, hogy a húgom csodálatos gyógyulásának sikere – édesanyám érdemeinek kisebbítése nélkül – a családunk többi tagját ugyanúgy megilleti, mint az anyukámat.

Mindenki a részese

Édesanyám volt az, aki mindent feladott a húgomért. Feláldozta a munkáját, a barátait, az egész életét, de még a lelkét is. Ő az, aki talán az ördöggel is szerződést kötött a testvéremért. Nem ismer lehetetlent. Mindig a megoldást látja csak az ösvény végén, akkor is, ha nincs is arra út, amerre mennie kell. De az én anyukám az is, akihez mindig oda lehet bújni, aki valahogy úgy irányítja az életünket, hogy mindannyiunkból a legjobbat hozza ki. Ő volt az, aki úgy nevelt fel minket, hogy én egy percig sem éreztem féltékenységet, szánalmat, vagy akár dühöt a húgom iránt. Csupán szeretetet.

A nagymamám mesélt neki, és az ő éneke töltötte be a házat. Játszott vele, amíg az édesanyám a háztartást és az életünket intézte, vagy a pincébe zárkózva együtt robotolt éjszakába nyúlóan az édesapámmal. A mami volt az, aki anyukám keze alá dolgozott, legyen szó az aznapi ebéd előkészületeiről, vagy a sebek és hegek ápolásáról.

A nagyapám volt az, aki a józan észt őrizte a sokszor az őrülethez közel eső, nehezen elviselhető pszichikai nyomás terhe alatt, amit egy beteg gyerek nevelése jelent olykor. Éjjel és nappal huszonnégy órás volt a szolgálat hosszú éveken keresztül, pihenő és szabadság nélkül. Olyan őrlőmalom ez, ahol könnyedén a sötét lyuk áldozatává válhatunk, ha hagyjuk. Nagyapa volt az, aki a fülem hallatára parancsolt rá az anyukámra, hogy igen is fel kell állni, újra. Igen is tovább kell harcolni, még akkor is, ha láthatóan semmi értelme. Kiabált vele, hogy szedje össze magát, és menjen vissza a kórházba, és anyu sírt. Akkor nem értettem. Most már tudom, az ő szíve is vérzett belül, de azt tette és mondta, amire akkor és ott szüksége volt az édesanyámnak, hogy újra felálljon fáradtságtól reszkető térdeiről két lábra.

A biztos pontot, mindehhez a támasztékot az édesapám jelentette. Ő az, akire mindig lehet számítani. Csendes magányban tűrte, hogy az élet kegyetlen, vasfogú tigrisei marcangolják, lesből támadva rá, miközben ételt teremtett az asztalra, vérrel és verítékkel. Ő mindig ott van és a háttérből figyel. Ő volt az, aki megfertőzött minket a kirándulás és a természet szeretetével, aki először mutatta meg, hogyan kell berendezni egy akváriumot. Ő tanított meg minket szépen rajzolni, aki mindig kapható volt egy hancúrozásra, aki szívesen nézte velünk a legbugyutább rajzfilmet is, aki egyszerűen szeretett velünk lenni. Az ő kősziklánál is stabilabb szeretete nélkül elvesztünk volna mindannyian.

Végül pedig ott vagyok én is. Sok mindent tanítottam a húgomnak, hiszen öt év korkülönbség van köztünk. Én védtem meg mulya létemre, amikor az edzésen bántani merték. Én vittem el negyedszerre is az egyetemi felvételire, ahová nem akart elmenni, mert azt mondta, hogy ő soha nem lesz állatorvos. Én voltam az, aki rendületlenül hittem benne, és hiszek a mai napig. A mi kapcsolatunk nem mindennapi, kicsit sem testvéri, annál jóval több. Nincsen rá jó szó. Három gyerekem született, mégis azt hiszem, már jóval korábban anyává értem. Anya, barát, testvér, élettárs vagyok egy személyben, legalábbis én így hiszem. Nem beszélnünk sűrűn, de mindig tudjuk, mit gondol a másik. Tűz és víz vagyunk, szó szerint, és külsőre sem hasonlítunk egymásra.

Egy kívülálló számára semmi közös nincs bennünk, sem belül, sem kívül. Mégis, mindig is ő volt a legjobb barátom, aki minden titkomról tud. Ha segítségre van szükségem, csak ki kell nyújtanom a kezem, és ő megfogja. Ugyanolyan erősen tartja, ahogyan én is szorítom, ha ő kér rá. Egymás mellett állunk, történjen bármi. Ő az egyedüli ember a világon, aki ugyanolyan fontos számomra, mint a saját gyerekeim. Remélem, hogy soha, de soha nem kerül majd sor arra a döntésre, hogy kit mentsek ki az égő házból először, őt vagy a lányaimat, mert szégyellem, de el kellene rajta gondolkodnom. Egy dologban biztos lehetek: a legfontosabb pillanatokban mi mindig ott vagyunk egymásnak, amíg világ a világ és két nap.

A család ereje

A család az az alapkő, amire nemcsak várat, de életeket lehet építeni. A család olyan háló, mely körbevesz, megtart és átölel. Nélküle csak hazátlanul csellengő kis pókocskák vagyunk, akiket könnyedén lesöpör a világ pereme alá a szél. A család számomra egy gyönyörű, harmattól csillogó, ezüstfonállal szőtt pókháló, mely tökéletes egységében képes ellenállni az esőnek és a szélnek is, mely elemek százszorta erősebbek az aranymetszés szabályai szerint megalkotott tüneménynél.
Min múlott a húgom csodálatos gyógyulása? A körülményeken, az orvosokon, a Jóistenen? Meg nem mondhatom, nem tudhatom.
Én mégis úgy hiszem, hogy a mi családunk sikere, mindannyiunk közös és legnagyobb sikere ebben az életben, hogy velünk maradt az a lény, akit ott ötévesen annyira vártam. Az én egy fejjel magasabb, gyönyörű kishúgom.


Bogátiné Schütz Gabriella A mi családunk sikere: az én kishúgom különdíj

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Globális nézet: a gyermekek helyzete a világban

Megszületett az eddigi legátfogóbb összeállítás arról, hogy áll a gyermekek jólléte világszerte. A Kaliforniai Egyetem kezdeményezésének lényege, hogy bárki bármikor...

Close