“A nők alacsonyabbrendűek és természetükből fakadóan hazudósak.”

A hisztériát, mint „tipikusan női betegséget” már az ókorban számon tartották. A görögök úgy vélték, a hisztérikus tüneteket a méh testen belüli vándorlása okozza. A középkorban a „hisztérikus” nőket gyakran egyszerűen boszorkánynak kiáltottak ki. Csupán a XIX. század végén vetődött fel a gondolat, hogy nem démonok, vagy a fizikai testben történő folyamatok révén jelenik meg ez a különös, oly gyakori és oly nehezen kezelhető tünetegyüttes, hanem egy sokkal komolyabb és tragikusabb ok miatt.

A vándorló méhtől az utolsó boszorkányig

A hisztéria 4000 éves történelme során vagy tudományos, vagy démonológiai szempontból közelítettek ehhez a komplex, rendkívül bonyolult betegséghez. Kezelték gyógynövényekkel, szex-szel vagy épp annak megvonásával, büntették máglyahalállal, vízbe fojtással, akasztással. Egészen 1980-ig kellett várni, hogy a hisztériát, mint betegséget töröljék végre a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvéből.

A görögök a hisztériát nőgyógyászati eredetű problémának tartották. Innen ered egyébként a betegség neve is (hystera = méh). Platón úgy tekintett a méhre, mint egy élő teremtményre, ami ide-oda vándorol a nő testében elakadásokat, légszomjat és betegséget okozva. A vándorló méh elmélete döbbenetesen sokáig tartotta magát: még a viktoriánus korban (XIX. század vége, XX. század eleje!!!) is jellemző volt a nőkre, hogy ún. repülősót hordtak maguknál arra az esetre, ha felfokozott érzelmi állapotuk folytán elájulnának, a közhiedelem ugyanis még ekkor is azt tartotta, hogy a repülősó szaga arra készteti a vándorló méhet (ami ezeknek az állapotoknak az oka), hogy visszatérjen eredeti helyére.

A vándorló méh

A középkorban a nőkre mind fizikailag, mind teológiai értelemben alsóbbrendű lényként tekintettek. (Ennek a gondolatnak az eredete egyébként az arisztotelészi férfi felsőbbrendűség elméletéből eredt.) E „defektusos teremtmények” természetből fakadó bűnösségét és rosszra való hajlamát a kor teológusai buzgón alátámasztották, ami tökéletes alapot adott a későbbi boszorkányüldözések jogosságának és indokoltságának megerősítéséhez. A XIII. századtól kezdve a mentális betegségek (amennyiben nőknél jelentek meg) egyet jelentettek a Sátánnal való „megkérdőjelezhetetlen” kapcsolattal, így a hisztéria és a boszorkányság közé egy idő után egyszerűen egyenlőségjelet tettek.

De miről ismerszik meg ez a rendkívül sokrétű, végtelen számú tünetet produkáló, titokzatos betegség? A teljesség igénye nélkül megjelenhetnek bénulások, érzékzavarok, érzékszervi kiesések és torzulások (pl. vakság, kettős látás, süketség, hallucinációk, fájdalomérzet hiánya), epilepsziához hasonló állapotok, jellegzetes imbolygó járás és/ vagy állás, beszédképtelenség, legyengült végtagok, nyelésképtelenség, izomrángás, remegés, erős migrénes rohamok, hányás, gyomor- és bélrendszeri panaszok, szorongás, depresszió,disszociáció, hisztérikus nevetés és sírás váltakozása, ájulás. Ez a sok tünet azonban sok egyéb betegségre is utalhatott, így egészen a XX. századig az orvosok úgy voltak vele, hogy ha nem tudták diagnosztizálni egy betegséget, akkor azt mondták, az ördög áll a dolog mögött. A középkor inkvizítorai a mentális betegséget bűnnek tartották, mivel úgy vélték, egy hisztériára hajlamos embert sokkal könnyebben megszáll a gonosz, és mivel a hisztéria kifejezetten női betegség, az ördög természetesen őket szállja meg.

A felvilágosodás korában a boszorkányüldözők és a gonosz munkálkodását lépten nyomon felemlegetők helyét lassan átvették az elme doktorai. A hisztéria a francia Encyclopédie-ben már, mint az egyik legkomplikáltabb betegség jelent meg és egyre inkább az agy valamiféle betegségének kezdték tekinteni. Lassan megszülett az a gondolat is, hogy amennyiben a hisztériát mégsem a méh okozza, akkor akár mindkét nemet érintheti. Persze ennek elfogadtatása rettenetesen lassú folyamat volt, ráadásul ezzel párhuzamosan még nagyon sokáig tartotta magát az az elmélet, hogy a hisztéria az ördögi megszállottság jele. (Az utolsó boszorkányt, Anna Goeldint 1782-ben végezték ki Svájcban!)

Anna Goeldin emlékszoba

Nem szimulánsok: áldozatok

Végül felvirradt a nagy nap, amikor a hisztériával immár nem, mint “inkoherens, érthetetlen tüneteket okozó, különös” betegséggel foglalkoztak, hanem elkezdték komolyan venni. Ehhez azonban szükség volt egy francia neurológusra, Jean-Martin Charcot-ra, aki egy olyan kórházban dolgozott, amely elsősorban Párizs legnehezebb sorsú embereinek – koldusoknak, prostituáltaknak és elmebetegeknek – adott menedéket. A hisztériát korábban nagyon sokszor egyszerű szimulálásnak, színészkedésnek tekintették, s Charcot volt az első, aki bebizonyította: nagyon is valós, súlyos traumákon alapuló tünetegyüttesről van szó. Charcot a hisztéria szót felcserélte a “nagy neurózis” kifejezéssel. Bár tény, hogy nagyon alapos megfigyeléseket végzett, arra még ő sem szánta rá magát, hogy beszélgessen a páciensekkel. Ez a feladat Pierre Janet-ra és Sigmund Freudra várt.

Charcot bemutatót tart kórházában

Történetek a poklok poklából

Charcot követői meg akarták érteni, mi okozza a hisztériát. Ennek köszönhetően egyre többen jöttek rá, hogy ahhoz, hogy feltárják a tünetek hátterét, végre meg kellene hallgatni a nőket. Sokezer évnyi szenvedés és hallgatás után a nők végre beszélhettek – mert kíváncsiak voltak rájuk és meghallgatták őket. Rettenetes történetek kerültek a felszínre, olyanok, amelyekről soha senkinek nem lehetett korábban beszélni. A nők brutális bántalmazásokról, rettegésben végigélt gyerekkorról, rendszeres szexuális zaklatásról számoltak be, amelyeket legközelebbi hozzátartozóik (apák, nagyapák, testvérek) követtek el büntetlenül és bármiféle gátlás nélkül. Végre kimondódott a kimondhatatlan. A XIX. század végére Janet és Freud két különböző országban kutatva a hisztéria okait, ugyanarra jutottak, jelesül, hogy a traumatikus események során kiváltódó elviselhetetlen érzelmi reakciók egy olyan tudatállapotot (disszociáció, kettős tudat) hoznak létre, amely hisztériás tüneteket vált ki. A háttérben kivétel nélkül mindig rendkívül megrázó események álltak, amelyekre az áldozatok épp rettentetes mivoltuk miatt nem emlékeztek, de a hatásuk folyamatosan ott munkálkodott bennük. Freudék rájöttek, hogy az elfojtott emlékek hipnózissal előhívhatóak, s megindulhat a beszélgetés, a feltárás, a kezelés orvos és páciens között.

Vissza a némaságba

Csakhogy ebből lett a baj. Ugyanis mindaz, amit Freud és tudós barátai hallottak a nőktől, az olyan megrázó és megdöbbentő, na és persze abszolút tabu volt, hogy az okos férfiak mindezt nem bírták sokáig. Freud ugyan 1896-ban még megjelentetett egy tanulmányt A hisztéria etiológiája címmel, ám nem sokkal később megtagadta az ebben a műben tett állításait és következtetéseit, vagyis azt, hogy a hisztériának bármi kapcsolata lenne a traumatizáltsággal. A hisztéria ugyanis annyira gyakori volt a nők körében, hogy ebből az következett, hogy gyakorlatilag alig van olyan nő, aki ne élt volna át gyerekkorában szexuális és / vagy fizikai bántalmazást az alsóbb néposztályokban épp úgy, mint a tiszteletreméltó nagypolgárság és arisztokrácia körében. Ezt pedig Freud, mint Bécs köztiszteletben álló polgára nem engedhette elterjedni. Így aztán többé nem is hallgatta meg a nőket. A beszélgetéseknek végeszakadt, s majd’ egy teljes évszázadnak kellett újra eltelnie ahhoz, hogy a megvetett és elhallgattatott nők ismét szót kapjanak. A bántalmazott és kizsákmányolt nők és gyerekek újra láthatatlanok lettek. Az emberi elme kutatói nem győzték hangoztatni, hogy pácienseik beszámolói nem többek puszta fantáziálásnál, a nők pedig amúgy maguk is kívánják az erőszakos szexuális élményeket. Ezen kívül, ahogy Freud a lélekfejlődési elméletében állítja, a nők alacsonyabbrendűek és természetükből fakadóan hazudósak.

Háború a fronton, háború otthon: a poszttraumatikus stressz szindróma definiálása

Egészen az 1970-es évekig kellett várni, hogy a hisztéria újra figyelmet kapjon. A két világháború, majd a vietnámi háború veteránjai szinte kivétel nélkül az eredetileg gránátsokknak, később poszttraumatikus stressz szindróma (PTSD) elnevezett tünetegyüttestől szenvedtek, s ezek a tünetek rendkívüli hasonlóságot mutattak a hisztéria ismérveivel.

PTSD

A nők és gyerekek magánélete, a családon belül folyó történetek továbbra is rejtve voltak a nyilvánosság elől, ám a háborús veteránokkal folytatott kutatások kénytelen-kelletlen ismét reflektorfénybe állították a nőket és gyerekeket, akiknek szexuális és fizikai bántalmazásról szóló beszámolóit (ha voltak is ilyenek) jellemzően hitetlenkedés, lenézés, megvetés és megszégyenítés fogadta. Eközben a férfiak azt csináltak velük, amit csak akartak.

A 70-es években feltámadó amerikai feminista mozgalmak keretein belül nőcsoportok alakultak, ahol a nők mesélni kezdtek – és gyógyulni. 1971-ben sor került az első nyilvános tanúságtételre New Yorkban. Az eseményen szexuális erőszak áldozatai beszéltek az átélt szörnyűségekről. Ettől kezdve – legalábbis az USA-ban – már semmi nem állította meg annak elismerését, hogy a nemi erőszak és a fizikai bántalmazás egyrészt bűncselekmény, másrészt rendkívül gyakori jelenség. Krízisközpontok nyíltak, törvények születtek, a nők egyre inkább megerősödtek abban a tudatban, hogy ami velük történik, arról beszélni kell. S hogy akkor miért olyan sok a mai napig a feltáratlan történet, a némán szenvedők és rettegésben élők száma? Ez már egy másik cikk témája.

Aki szeretne többet tudni a hisztéria kutatásáról, annak figyelmébe ajánljuk a Hisztéria (2011) és az Augustine (2013) című filmeket. A gyerekkori szexuális traumákról a Centrál Színházban láthatunk megrázó erejű, valós történeteket felolvasó darabot április 15-én.