A rémisztő kamaszkor

Ha egy szülő a dackorszakát élő gyerekével való együttélés nehézségeiről panaszkodik, könnyen kaphatja válaszként egy elnéző mosoly és kézlegyintés kíséretében, hogy „ez semmi ahhoz képest, ami majd kamaszkorában jön”.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
életmód
2015. január 26. Gyarmati Orsolya

Ha egy szülő a dackorszakát élő gyerekével való együttélés nehézségeiről panaszkodik, könnyen kaphatja válaszként egy elnéző mosoly és kézlegyintés kíséretében, hogy „ez semmi ahhoz képest, ami majd kamaszkorában jön”.


Ha valakitől megkérdezzük, mi újság Julcsival, és azt feleli, „kamaszodik”, mindannyian értjük, mire kell gondolnunk. Arra, hogy egyre nehezebb elviselni. Talán még konkrét képek is felmerülnek lelki szemeink előtt: a szülő orrára csapódó ajtó, a klasszikus „semmi” válasz a „mi volt ma az iskolában?” kérdésre, meg a többi, úgy, mint „sehova, semmit, hagyjál békén…”.

Fontos kérdés, hogy valóban ennyire nehéz időszak a kamaszkor, vagy felfújjuk egy kicsit? És ha nehéz, akkor kinek: a szülőnek nehéz vagy a gyereknek? És nem lehetne valahogy úgy intézni, hogy könnyebb legyen? Mondjuk, ha már születéstől erre készülünk? A rossz hír az, hogy az első kérdésre biztosan igen a válasz: a kamaszkor bizony tényleg nehéz, nemcsak a PR-ja rossz. És nagyon káros cél, ha könnyűvé akarjuk tenni, legalábbis ha ez azt jelenti, tompítsuk valahogy, legyen észrevétlen, sima. Készülni lehet, de inkább a gondolkodásunk formálásával, azzal, hogyha bekövetkezik, helyesen értelmezze a szülő a gyermek közléseit.

Mi is az a kamaszkor lelki értelemben? Egy olyan korszak, mikor rengeteg feladata van a gyereknek. Amellett, hogy komoly testi változások indulnak meg benne, és az iskola is egyre nagyobb terheket rak a vállára, el kell kezdenie kialakítani a felnőtt személyiségét. Ez azt jelenti, egyszeriben megkérdőjeleződik minden, ami addig magától értetődőnek tűnt. A viszonyulása az emberekhez: magához és a családtagjaihoz. Az értékek helyessége, azaz vajon olyan-e a világ, amilyennek addig látta, azok a dolgok-e a fontosak, amiket addig annak tartott? Felmerül a kérdés: milyen is vagyok én, és milyenné válhatok?

Persze ezek a kérdések talán idegenül hangzanak, hiszen gyakran nem pont így szólnak. De hasonlítsuk össze: mikor a négyéves kislány operaénekes akar lenni, felszabadultan illegeti magát a rokonság előtt mikrofonként használva az összetekert újságot, semmi reális kétely nem fogalmazódik meg benne, sikerülhet-e neki megvalósítani ezt a karriert. Mintha az, hogy vágyik rá, elég is volna. Kamaszkorban sem reálisan mérlegel az ember, a vágyak sodró ereje akkor sem kisebb, de megjelenik mellette a szorongás: elég vagyok-e ehhez? Van-e helyem a világban, befogad-e engem a világ? És ennek a monitorozása megindul a másik nem visszajelzései terén és a baráti kapcsolatok visszajelzéseit figyelve. Talán komolytalannak tűnik egy felnőtt számára, mikor élet-halál kérdésként tekint a kamasz arra, rámosolygott-e Peti a folyosón, vagy hogy a nagyon vagány Tamara méltónak tartja-e őt befogadni a köreibe. Holott igenis komoly dologról van szó, mert az égető kérdés, amire választ akar kapni: vonzó vagyok-e, elég érdekes, szerethető vagyok-e?