A rítusok hiánya nehezíti a gyászunkat

Hogyan kell gyászolni? Egyáltalán hogyan lehet? Mi természetes gyász idején, és mi nem? Kell-e, szabad-e a gyászunkról beszélni? Kivel? Mennyit? Ha nemrég vesztettünk el valakit szabad-e társaságba menni, szórakozni? Mit kell mondani egy gyászolónak?

Nem egyszerű ezekre a kérdésekre csípőből válaszolni, és nem véltelenül. Ma a legtöbb embernek fogalma sincs arról, mihez kezdjen a halállal, hogyan kezelje saját gyászát és hogyan másokét. Nem, nem azért, mert bénábbak, érzéketlenebbek, hedonistábbak vagyunk, mint rég, hanem azért, mert erre senki sem tanít meg minket.

Nincs útmutatónk gyászkezelésre

Mindent, amit a különböző helyzetekben való eligazodásról tudunk – például azt, hogy mit kell mondani a boltban, hogy zajlik egy orvosi vizsgálat vagy hogy kell közösen étkezni – tanuljuk. Tanuljuk gyerekkorunkban, ahol mintákat látunk, megfigyelünk, és tanulunk később is, új környezetben, új élettapasztalatokból. Az életben előforduló számos helyzetre tehát van kész forgatókönyv a fejünkben, ami bár nem követheti pontosan a valóságot, útmutatóként szolgál, végigvezet a szituációkon. Na, ilyen forgatókönyvet nem kapunk a gyászhoz. Különösen nem kap egy vallástalan, városi, idősebb generációtól szeparáltan élő ember.

Vidéken ugyanis, ahol a ház körül számos állat él, kisközösségekben, ahol több generáció lakik egy fedél alatt, a gyerekek óhatatlanul is találkoznak a halál tényével, szembesülnek az elmúlással, tapasztalják az élet körforgását. A városi, mikrocsaládokban felnövő gyerekek ezzel szemben legfeljebb a papagájuk pusztulásával szembesülnek, hacsak a szülők – puszta védelemből és szeretetből – a döglött madarat nem helyettesítik még aznap egy épp ugyanolyan állattal. A dédszülők, nagyszülők kórházakban halnak meg, az élőkre leginkább az adminisztráció és a temetés megszervezése marad. A gyásszal kapcsolatos forgatókönyv nálunk nagyjából ki is merül ennyiben, nem csoda, hogy az így felnövő gyerek felnőttként nem tud mihez kezdeni a halállal. A helyzetet ráadásul az is nehezíti, hogy ilyenkor a halál gyakran a kommunikációban is tabu, egy félelmetes ismeretlen, amiről inkább nem beszélünk, aminek a tényétől megóvjuk a gyerekeinket, aminek a gondolatát is igyekszünk elhessegetni. Pedig a halál az élet természetes velejárója, elkerülhetetlen része, amivel mindannyian többször találkozunk az életünk során.

Régen a rítusok segítették a gyászolót

A különböző vallások nemcsak magyarázattal szolgálnak arra, mi is van a halál után – csökkentve ezzel a szorongató bizonytalanságot – de szabályozzák a halál körüli rítusokat is, vagyis olyan mankókat, olyan forgatókönyveket kínálnak, melyek segítik az embert gyászában. Ugyanezt tudja a közösség, és ezt tudják a közösségben kialakult szokások. A régi magyar hagyományok szerint például a halált a ravatalozás követte, és amíg az elhunyt a házban volt az élőknek számos szigorú szabályt kellett betartaniuk, rengeteg különleges feladatuk volt a halott gondozásán át, a berendezés megváltoztatásáig, és az olyan babonáknak való engedelmeskedésekig, mint például a tükrök letakarása. Ilyenkor az életben maradtak fontos funkciókat, feladatokat kaptak, dolgokat, amiket még megtehettek a halottért, miközben a közösség, a család, a barátok, ismerősök mind segítették őket, mint jelen voltak a virrasztás, a siratás, a tor idején.

Hozzánk hasonlóan az írek is napokig virrasztottak a halott mellett, ők lakomával, ivással búcsúztatták az elhunytat. Más kultúrákban persze egészen máshogy alakultak a gyász rítusai, a maláj szigetvilágban például kétszer temették a holtakat. Náluk az első temetés után a halott lelke még a ehhez az élethez tartozik, így gondoskodást igényel: naponta kétszer vittek friss ételt a sírhoz. Hetekkel később, a második temetés pedig valójában egy befogadási rítus volt, ezzel lépett be a halott az elhalt ősök világába.