A szegénység harcai 1: Görögországtól Finnországig

Délen fokozódó nincstelenség, elvándorlás, északon irtózatos élelmiszerárak. Délen napfény és a tenger moraja, északon a kristálytiszta patakok, a méregzöld fenyvesek békéje. E két szélsőség között ott az ember, alkalmazkodó készségével és életszeretetével. Sorozatunkban arra keressük a választ, egyes országokban, földrészeken mit jelent a szegénység az ott élőknek, és hogyan védekeznek ellene.

Harula Görögországban született és a 2008 óta országát sújtó gazdasági és morális válság ellenére igyekszik szülőföldjén megmaradni. Harula a Thesszaloniki-béli neves Arisztotelész Egyetemen szerzett újgörög nyelv- és irodalom szakos mesterdiplomát. Kiválóan beszél angolul, értelmes, okos lány. Évek óta az egyetemi büfében dolgozik felszolgálóként. Amikor arról faggatom, miért nem keres képzettségéhez, eszéhez méltó munkát, keserű mosolyra húzódik a szája: „Ne viccelj, tele az ország magasan képzett fiatalokkal, 25 százalékuk tartósan munkanélküli.” Valóban: kortársai közül több ezren választják Németországot, vagy vándorolnak ki Ausztráliába, esetleg a komoly görög diaszpórával rendelkező USA-ba, Kanadába. Jól beszélnek angolul, a görög felsőoktatás a magyarhoz hasonlóan magas színvonalú, vállalkozókészségből nincs hiány. Aki otthon próbál túlélni, igyekszik az életét elviselhetővé tenni. Thesszalonikiben a Paralián, azaz a tengerparti sétányon ízléses kávézók érik egymást.

Egy-egy szerény eszpresszó vagy jegeskávé mellett (víz ingyen jár a vendégnek) órákat beszélgetnek ráérősen családok, barátok. A görög élet alapeleme a közösségi lét. De ki tud naponta 3-5 eurót fizetni egyetlen kávéért, ami Olaszországban 80 centbe kerül? Akinek nincs más lehetősége, hogyan tud egy 50 perces autóbusz útért 5-6000 ezer forintnak megfelelő összeget fizetni? „Sehogy” – sommáz Harula. „Akinek nincs pénze, otthon marad. Mint ahogy a görögök többsége idén nyáron, akik még a tengerpartokra sem mentek ki. Nem szégyelljük a strandokra magunkkal vinni az ebédet, de mégis rosszul esik, hogy állandóan az árakat kell lesnünk.” Ugyanakkor Hellász népe elismeri: sokan az elmúlt évtizedben bizony felelőtlenül költekeztek, olasz és amerikai luxusmárkák ruháit öltve magukra, s az akkor még olcsó hiteleket felvéve több ingatlant vásároltak, mint amennyire szükségük volt.

Összefogásban az erő

A görög büszke nép: amikor a szegénységre terelődik a szó, egy laza kézlegyintéssel igyekeznek tudomást sem venni róla. Pedig Harula barátaitól tudom: a kilátástalanság és a megalázottság számtalan esetben kergetett öngyilkosságba családapákat, tett tönkre férfiakat, különösen ott, ahol az idegenforgalom lecsökkent. Ioannina igazi gyöngyszem Görögország nyugati részén, Korfu szigetétől alig 150 km-re a szárazföldön. A három éve még prosperáló, vidám városka festői tópartján alig-alig lézengenek a helyiek, turisták még kevésbé. „Szegénység az, ha már egy frappéra sem futja az embereknek” – fogalja össze véleményét Spiros, Ioannina egyik kedves tóparti tavernájának a tulajdonosa. A jókedélyű, középkorú férfi hozzáteszi: a falvakban, a turistaparadicsomokról távol nagyon nehézre fordult a görögök élete. Ráadásul öt éve az európai média rettenetesen negatív képet fest a déli országról, ami már önmagában is megalázó e büszke nációnak.

Pedig nem félnek a munkától. Spiros nem egy ismerőse még este fél tízkor is az irodájában ül, és egy kiadós szieszta után felfrissülve bonyolítja üzleti ügyeit. Most már nem ritka, hogy a régi összetartás újjáéled a bajban. Van olyan társasház, ahol a közösség összeadja annak a lakónak a rezsiköltségét, aki nem tudja fizetni a drága olajfűtést (gáz nincs bevezetve a görög háztartásokba). „Ma én segítek, holnap te. E szolidaritás nélkül aligha éltük volna túl az elmúlt nehéz évszázadokat” – magyarázza a segítségnyújtás e formáját az étteremtulajdonos. Az ortodox egyház monostorai hosszabb-rövidebb ideig pedig ellenszolgáltatás nélkül nyújtanak szállást és ételt a megszorultaknak.

“Aranyárban” mért élelmiszer északon

Fent, északon, a Finn-öböl partján lustán elhúzódó főváros, Helsinki egészen más arcát mutatja az odatévedőnek. A ritka novemberi napfényben az öböl-menti sétányokon babakocsis, három-négy gyermekes családok korzóznak. Az életritmus nyugodt, az utcák szélesek és ragyogóan tiszták, a kikötői ortodox templom arany keresztje megcsillan a népfényben. Hol itt a szegénység? Nos, a finnek egészen a második világháború végéig nagy szegénységben éltek, a part menti halászat adta élelmüket. Az északi Lappföldön rénszarvastenyésztésből éltek és élnek ma is.

Mezőgazdasági termelésre alkalmas terület nem sok akad, ahogy északabbra haladunk az országban, Onni mégis büszkén mutatja boltja polcain sorakozó finn finomságokat: áfonyalekvár, friss lazac, szárított rénszarvas hús, kaviár. Egy pillanatra beleszédülök az árakba: egy kiló marhahús közel 20 euró, a rénszarvashús kilója ennél is drágább. Alkoholt csak az erre kijelölt boltokban kapni, a jóféle magyar tokajiért 25 eurót is elkérnek. Az átlagos borok ára 10 euró körül mozog. Kérdésemre, hogy mennyit kell ahhoz keresni, hogy az arany árában mért élelmiszert ki tudják fizetni, Onni szégyellősen elüti a kérdést, de készségesen magyarázza: „Négy nagy finn cég között oszlik meg az országos élelmiszerpiac, azaz monopolhelyzetben vannak. Az élelmesebb vásárlók már a nagy német áruházi diszkontokban vásárolnak.” Egy kedves finn sörözőbe betérve tovább kapkodjuk a levegőt: egy korsó ára 8 euró, a töményé még több. Enni már nem is merek kérni, egy sörkorcsolyát 10 euró fölött mérnek. Ha ennyibe kerül a mindennapi élet, hogy lehet, hogy a finnek mégis kiegyensúlyozottnak tűnnek? Számomra a választ mértékletességük adja, nem szállt a fejükbe a Nokia-sikersztori. Az egyházak ugyan segítik a rászorulókat, de általában élelmiszer-adományokat és nem pénzt juttatnak a megszorultaknak.

A fentiekből látszik, hogy Európában a középosztályt is sújtja a válság, különféle szinteken persze. Azaz vékonyodik az a réteg, akinek jövedelméből biztosított a nyugodt megélhetés. Sokan titkolják nehézségeiket, mások inkább elhagyják hazájukat. Egyben azonban megegyeznek: a rájuk nehezedő szegénységgel méltósággal akarnak megküzdeni.

Az elszegényedés fenyegetettségének 2010-ben az EU 27 tagállamán belül a lakosság 16,4 százaléka volt kitéve. Ez a nemzeti adatok átlagaként számított részarány azonban nem világít rá az uniós tagállamok között fennálló számottevő különbségekre. Az elszegényedés kockázatának kitettek aránya Hollandiában (10,3 százalék) és a Cseh Köztársaságban (9,0 százalék), volt a legalacsonyabb. A közölt adatok szerint viszonylag alacsony volt az elszegényedésnek kitett lakosság aránya Norvégiában (11,2 százalék) és Izlandon (9,8 százalék) is. A lakosság több mint egyötöde volt kitéve az elszegényedésnek hat országban, így Lettországban (21,3 százalék), Romániában (21,1 százalék), Bulgáriában (20,7 százalék), Spanyolországban (20,7 százalék), Litvániában (20,2 százalék) és Görögországban (20,1 százalék).

Forrás: Eurostat