A szülői törődés nem kölcsön, hanem adomány

Karácsony, újév körül többen felteszik maguknak a kérdést, vajon milyen életet élnek, elég jó emberek-e, tudnak-e önzetlenül adni? A gyerekneveléssel kapcsolatban különösen hangsúlyos ez a téma, hiszen meglehetősen szélsőséges formákban jelenik meg a szülői önzés, önzetlenség kérdése. 

 Az egyik oldalon ott van egy mítosz, egy ideál az önfeláldozó anyáról (valamiért ilyenkor az anya kerül elő), aki életét és vérét adja a gyerekért.

A másik oldalon ott van a valóság, annak minden árnyalatával. Például a bűntudatos szülőkkel – megkockáztatom, a tudatos szülők nagy része egyben egy kicsit bűntudatos is, azaz, aki gondolkodik önmagán, hogy elég jó anya, apa-e, az talál magában kivetnivalót, talál olyan pontot, mikor nem tud eleget adni, mikor a gyerek talán joggal követelne tőle, belőle többet, de úgy érzi, üres a tartály.

Aztán ott vannak azok a gyerekek, akik úgy érzik, nem kaptak meg mindent, ami kellene a teljességhez. És ott vannak azok, akik úgy érzik, a szüleik neheztelnek rájuk, amiért ilyen fárasztó és költséges volt a felnevelésük, és el akarják hitetni velük: tartoznak nekik.