A terror hatása mindennapjainkra

Terrorcselekményekről és a terrorizmus elleni harcokról szóló hírek fő helyet kaptak az elmúlt időszak híradásaiban. A közösségi médiának köszönhetően ömlenek ránk a témával kapcsolatos vélemények, posztok, kommenteket. Még ha személyesen nem is vagyunk érintettek, életünkre hatással vannak a terrorcselekmények.

November 14-én a reggeli kávémmal a kezemben ültem le a laptopom elé, hogy megnézzem az e-mailjeimet, és a facebook üzeneteimet. A facebook fiókomat megnyitva addig ismeretlen, szorító érzés lett úrrá a gyomromban, amikor a hírfolyam tetején megjelent néhány Párizsban élő ismerősöm fotója, mellette egy kis üzenettel, hogy ők szerencsére biztonságban vannak. Nem tudtam, mi történhetett, gyorsan átkattintottam egy hírportálra, ahol szembesültem az előző éjszaka borzalmas eseményeivel. Hosszan kattintgattam a híroldalak között, és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mindez megtörténhetett.

Menni vagy maradni?

Sem ismerősöm, sem barátom nem volt érintett a párizsi terrorcselekményekben, de ettől függetlenül letaglózott a hír. A közösségi médiában hamar megjelentek az áldozatok fotói, amiken nagyrészt mosolygós, szimpatikus fiatalokat láthattunk, akik kikapcsolódni indultak azon a novemberi estén. A képek alatt rövid szöveg is állt, néhány mondattal összefoglalva ki volt, és mivel foglalkozott az áldozat. Összeszorult szívvel nézegettem az életvidám fiúk és lányok portréit. Nem ismertem őket, de valahogy éreztem, hogy az őket ért tragédia a mi életünket is megváltoztatja majd. És így is történt. Két ismerős család utazott volna a téli szünetben Párizsba rokonokhoz, de úgy döntöttek, bizonytalan időre elhalasztják az utazást. Én is lemondtam decemberben a szokásos bécsi adventi vásárról. Barátaink januárban kerek házassági évfordulót ünnepeltek volna Isztambulban, de nem szerették volna, hogy a gyerekeik frászt kapjanak az izgalomtól, míg hazaérkeznek, ezért inkább egy hazai wellness-szállodába utaztak. Bár ezek nem életbevágó döntések, azért mégis megváltoztatták az életünket: egy csapásra kellett olyan témában döntéshozóvá válnunk, ami korábban nem volt probléma. Tévé- és rádióműsorokat hallgatva, szakcikkeket és blogokat böngészve váltunk botcsinálta biztonságpolitikai szakértővé, hogy eldöntsük, hova utazhat a család, hol biztonságos a nyaralás.

Életünk védelme

Az elemzőket és szakértőket olvasva eszembe jutott az is, hogy mi itt, Európa szívében, mennyire hozzászoktunk a biztonsághoz. A hatóságokra bízzuk életünk védelmét, úgy, hogy a legalapvetőbb ismereteink sincsenek meg az önvédelemről, vagy éppen arról miképpen kell cselekedni vészhelyzetben. Túlélhetünk-e egy terrortámadást? Hogy viselkedjünk, ha megtámadnak bennünket? Fel kell-e készítenünk (és ha igen, hogyan?) gyermekeinket arra, hogy hogyan kell viselkedni ilyen helyzetekben? Hogyan tudunk továbbra is józanul gondolkodni a média ránk zúduló és manipuláló információáradatában? Úgy érzem, hogy a terrorizmus jelenléte annyira új a mi kultúrában, hogy nem hogy válaszreakciónk, de semmiféle védekező mechanizmusunk sincs ellene. Pedig ahhoz, hogy valahogy kezelni tudjuk ezt a helyzetet, a biztonságunkkal kapcsolatos intézkedéseknek a kultúránk részéve kell válniuk. A bölcsek köve nincs nálam, nem tudom, mit kellene tenni.

Gyermekeim még óvodások, nem néznek híradót, nem szembesülnek ezekkel a hírekkel, és nincsenek engem zavarba hozó kérdéseik. De mit válaszoljanak azok az ismerős anyukák, akiknek már tinédzser gyermekeik szabadon szörfölnek a világhálón, és olvassák a híreket? Jó volna, ha lenne hivatalos segítség egy történelemtanár, egy osztályfőnök vagy egy iskolai pszichológus személyében. Jó volna, ha egy szülői értekezlet keretében tanácsokat kaphatnánk, mit válaszoljunk a gyerekeinknek, és jó volna, ha gyermekeink pedig egy rendhagyó történelem-, vagy osztályfőnöki óra keretében kaphatnának választ a kérdéseikre. Amíg ez nem valósul meg, addig azt tehetjük, hogy mindig rendelkezésre állunk, ha a gyermekeinknek kérdései vannak. De ne zúdítsunk rájuk minden információt, hanem mindenképpen várjuk meg, hogy maguk kérdezzenek, és arra őszintén válaszoljunk, viszont csak annyit, ami a kérdésre vonatkozik.