A tested a tiéd!

Szülőként mindannyian rettegünk amiatt, hogy gyerekünk szexuális visszaélés áldozata lehet. Az időről időre nyilvánosságra kerülő szörnyű esetek felkavarják a közvéleményt és a szülőket is. Lehet, hogy az én gyerekemmel is történt vagy történik ilyesmi, csak nem veszem észre? Olyan védtelenek, kicsik, és olyan bizalommal néznek a világba… Tehetünk értük valamit, hogy megelőzzük áldozattá válásukat?

A gyerekek nevelése nem akkor kezdődik, amikor kimondjuk először: „Nem szabad!” Az első perctől kezdve „nevelődik”, amint kapcsolatba kerül a körülötte élő felnőttekkel, gyerekekkel. A korai tapasztalatok befolyásolják a későbbi viselkedését, gondolatait a világról, önmagáról, a többi emberről. Észrevétlenül tanul, mert észrevétlenül tanítjuk. Például arra, hogy tiszteletet érdemelnek-e az emberek, vagy nem? Hogy tárgyként kezeljük-e egymást vagy nem? Hogy önmagában értéket képvisel-e valaki, vagy ez attól függ, hogy mit tesz, hogy néz ki, hogy milyen öltözéket visel, milyen a bőre színe. Ezeket a dolgokat nem biztos, hogy megfogalmazzuk, elmondjuk a gyerekeinknek, de viselkedésünkkel egyértelműen közvetítjük. Elsősorban azzal, hogy ővele hogy bánunk.

Megfoghatlak?

Régen volt, amikor egy barátnőm mesélt a babamasszázsról. Tetszett, de néhány dolgot felesleges körülményeskedésnek tartottam. Például azt, hogy engedélyt kér a kisbabától arra, hogy hozzányúljon. Aztán láttam, hogy a kedvenc gyerekorvosunk megmelegíti a sztetoszkópját, mielőtt az újszülött gyerekem mellkasához érintené, és közben magyaráz a babának, hogy mi miért történik, és elnézést kér, hogy megzavarta. Bevallom, kicsit bolondnak néztem őket. Ám amikor az általam már tényleg őskövületnek tartott Pikler Emmi könyvében is azt olvastam, hogy pelenkázás előtt mondjuk el a babának, hogy mi fog történni vele, erősen elgondolkodtam. És rájöttem, hogy mi a közös bennük. A kisbabát önálló személyiségnek tartják, és tisztelik a testét (is). Egyre inkább megértettem, ahogy nőttek a gyerekeim, hogy ha ezt az első pillanattól érzik, akkor a későbbiekben már ez lesz számukra a természetes: fontos, megismételhetetlen személy vagyok, akit tiszteletben kell tartani, és nem lehet tárgyként kezelni! Máig emlékszem rá, amikor a szomszéd bácsi beszállt a liftbe, és meg akarta csipkedni a gyerek pofikáját. A totyogóm éktelen haragra gerjedt. Őhozzá ne nyúlkáljon senki. Bizony, hogy ne! Szóvá is tettem, mire az öregúr sértődötten elhagyta a liftet, és legközelebb már nem akart csipkedni. És ez bizony nagy szó volt számomra. Mert mi, ebben a házban fölnőtt gyerekek az életünk első évtizedében folyton azt figyeltük: jajj, csak nehogy Juhász bácsi is most szálljon be a liftbe, mert akkor jön a csipkedés, és a kedélyes kérdezgetések. Nekünk még nem volt szerencsénk megtanulni, hogy idegeneknek egyszerűen nincs joga hozzánk nyúlni.

Adj egy puszit!

Tehát az első pillanattól fontos, hogy higgyünk benne, a gyerekünknek joga van jelezni, hogy egy érintést, kapcsolatot, tevékenységet szeret vagy nem, és nekünk kötelességünk ezt figyelembe venni. Nyilván vannak olyan élethelyzetek, amikor át kell hágnunk ezt a szabályt, hiszen a beteg gyereket meg kell vizsgálnia az orvosnak, hidegben muszáj fölöltöztetnünk, a kakis pelust pedig le kell vennünk róla. Ám, ha tiltakozik az ellen, hogy idegenek fölvegyék, ha jelzi, hogy nincs kedve a csiklandozós játékhoz, ha nincs kedve elszavalni az oviban tanult verset a szomszéd néni előtt, ha nem akar puszit adni a nagypapának, akkor bizony ezt tilos erőltetni. Sőt egyértelműen mellé kell állnunk, és meg kell védenünk az erőszakoskodó felnőttektől. Ugyanis éppen ez védheti meg attól, hogy rossz szándékú emberek később kihasználják. Ha képes nemet mondani, amikor valaki hozzá akar érni, vagy ha valaki rá akarja bírni olyasvalamire, amit ő nem szeretne, akkor képes megvédeni magát bizonyos veszélyes helyzetekben.