Aki boldog gyereket akar, tanítsa hálára
Ha néhány embert megkérdeznénk, szerintük mi a forrása a boldogságnak, bizonyára sok mindent felsorolnának, de nem biztos, hogy szerepelne közöttük az, hogy tudjunk hálásak lenni az életünkért, és mindazért, amit kapunk. Holott tudjuk, mennyire nem az objektív eseményeken, történéseken múlik, az ember elégedett-e az életével, sokkal inkább a látásmódunkon, azon, hogy értékeljük-e az életünket, kapcsolatainkat, a pillanatokat. Más szavakkal: hogy tudunk-e hálásak lenni.
Ennek ellenére hajlamosak vagyunk attól várni a jóérzésünket, hogy mink van, vagy, ha ezen túllépünk, és nemcsak a tárgyi világban keressük a boldogságot, akkor a mai kor embere leggyakrabban a sikereivel szeretné megteremteni a boldogságát. De, ahogy azt az elsősorban papként ismert, de emellett mentálhigiénés szakember Pál Ferenc lényegre törően megfogalmazta, a siker sikerélményt okoz, ami nagyszerű érzés, de boldog senki sem lesz tőle.
Pusztán az emberi kapcsolatoktól sem lesz az, hiszen ismerünk olyanokat, akiknek van stabil párkapcsolata, vannak barátai, gyerekei, mégis keserűek a mindennapjai. Itt is az számít, az ember hogyan látja, hogyan értékeli ezeket a kapcsolatokat. És megint ahhoz jutunk: hálás-e értük. Tehát, nem árt erre is figyelni: tud-e a gyerekünk hálás lenni, és egyáltalán tanítható ez?
Sok szülő szerint a gyerekek alapvetően hálátlanok. Ez igaz is és nem is. Induljunk ki abból, hogy mi is az a hála. David Steindl-Rast pszichológus, bencés szerzetes úgy fogalmazza meg, az az érzés, amit akkor élünk át, ha ingyen kapunk valamit, ami számunkra értékes. Természetesen ez nemcsak tárgyra, hanem bármire, akár az adott pillanat megélésére is vonatkozik.
A gyerekek nem gondolkodnak olyan absztraktan, mint a felnőttek, egy kisgyerek nehezen tud mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy magáért az életért, a természetért, a barátságokért is hálás lehet az ember. Nem is érdemes ezt erőltetni, de belenő, ha a szülők eszerint gondolkodnak, és ennek légkörében élnek.
Talán még ma is divat azt mondani a gyereknek, ha ott akarja hagyni az ételmaradékot, hogy „Micsoda? Afrikában éheznek!” Aligha hatott ez meg valaha egy kisgyereket. Sok évnek el kell telnie, míg az ember felfogja, hogy hálás lehet azért is, hogy iható víz jön a csapból, és hogy van mit ennie. Ha erre akarjuk nevelni a gyereket, legjobb, ha mi magunk elkezdjük ezeket értékelni, mert valljuk be, ez a felnőtteknek sem mindig jut eszébe. A kultúránk sem kedvez ennek, hiszen sokkal inkább arra helyezzük a hangsúlyt, hogy mit tudunk elérni, hogy harcoljunk a céljainkért, hogy legyünk büszkék a teljesítményeinkre. Mindennek megvan a helye, csak azt ne felejtsük el, hogy egy csomó tényező szükséges ahhoz, hogy bármit is elérjünk, amiket nem magunknak köszönhetünk: adottságok, lehetőségek. Azzal máris formáljuk a gyerek gondolkodását, ha ezeket is megfogalmazzuk, és ezeknek is együtt örülünk.
