Aki szembeszállt a sötétséggel

Entellektüel szülők, anyagi biztonság, meghitt családi fészek, gyermeki csínytevések sokasága – így kezdődött Dietrich Bonhoeffer élete, mely végül hideg börtöncellában és akasztófán végződött. De ami e két végpont között, a világtörténelem egyik legsötétebb időszakában és pontján történt, az mindannyiunk számára komoly tanulságokat rejt. Az evangélikus lelkész-teológus életén keresztül kibomlik előttünk egy titok: hogy lehet halált megvető bátorsággal szembeszállni a sötétséggel, és mi az, ami őszintén képes az embert arra motiválni, hogy az igazságot, ne pedig az életét féltse.

A szálak a 19. század legvégére nyúlnak vissza, amikor is 1898-ban két rendkívüli család egyesült. Mind anyai, mind apai ágon komoly, előkelő felmenők sorakoznak ugyanis a híressé vált teológus, Bonhoeffer famíliájában, aki 1906-ban látta meg a napvilágot a mai Wrocławban, Lengyelországban. Édesapja, Karl rendkívül elfoglalt volt: ő vezette a wrocławi egyetem pszichiátriai és neurológiai tanszékét, valamint az idegkórház igazgatójaként is helytállt, ennek ellenére nagy örömét lelte gyermekeiben. Az utolsó családtag megszületése után ezt írta naplójában: „Noha nyolc gyermekünk van, ami manapság soknak tűnhet, mi mégis úgy érezzük, nincsenek is sokan! A ház nagy, a gyerekek szépen fejlődnek, mi, szülők sem vagyunk túl öregek, tehát próbáljuk nem elkényeztetni őket, ugyanakkor igyekszünk élvezetessé tenni zsenge éveiket.”

Üdv a paradicsomban!

Otthonuk igazi gyermekparadicsom volt: a lányok egy egész szobát rendezhettek be babaháznak, a fiúknak igazi műhely lett kialakítva, amelyből még a gyalupad sem hiányozhatott. De volt olyan szoba, amely szinte állatkertként funkcionált; a gyerekek itt tartották kedvenceiket – tengerimalacot, nyulat, mókust, gerlét, kígyót, gyíkot –, sőt egy házi természetrajzi múzeumuk is volt, ahol madártojás-, bogár- és lepkegyűjtemény díszítette a falakat. A gyerekeket egy darabig tanítónő édesanyjuk oktatta otthon, aki nem volt híve a kemény, poroszos nevelésnek. A házban egy osztályteremnek berendezett helységben folyt a Bonhoeffer lurkók tanítása, és csak idősebb korukban adták be őket a szülők a helyi iskolába. A hittant ezután is az anyjuk tanította nekik, aki élő hitű keresztény asszony volt. Bár templomba nem sűrűn jártak, a családi összejöveteleken rendszeresen énekeltek, imádkoztak, olvasták a Bibliát.

Dietrich – hatodik gyermek lévén – inkább a kicsikkel találta meg a hangot, ikerhúgával, Sabinével és a család legkisebbikével, Susival; közöttük viszont igazi erős lovagnak érezhette magát. Sabine így emlékezett bátyjára: „Sohasem felejtem el, milyen kedves természete volt. Megmutatkozott, amikor a lankákon málnát szedtünk a nyári forróságban, és Dietrich megtöltötte kis kancsómat a fáradságos munkával összegyűjtött málnájával, hogy nekem se legyen kevesebb; vagy amikor megosztotta velem az innivalóját.” Kedves emlékek sorát őrizte a család, sőt a személyzet is; Kathe kisasszony, aki csecsemőkoruk óta a nevelőjük volt, még házassági ajánlatot is kapott a kis szőke fiúcskától egy finom ebéd után, mondván: „Ha felnövök, feleségül veszlek, és akkor mindig velünk leszel.”

Valami véget ér

Az apa 1912-ben meghívást kapott a berlini egyetemre, ahol a pszichiátriai és neurológiai tanszék vezetésével bízták meg, így a család Németországban folytatta életét. Ekkortájt Berlin a világ közepének számított, egyetemét a világ legjobbjai között tartották számon; nem csupán intellektuális és kulturális központ volt, hanem egy birodalom székhelye is.

A gyerekek az otthon falain kívül kezdték meg az iskolát, Dietrich gimnáziumba került, ahol jól ment neki a tanulás, de mintagyereknek korántsem volt mondható, édesapja feljegyzése szerint ugyanis szeretett verekedni. A könyvekkel ekkor már nagy barátságban állt, a család vidéki kúriáján, Friedrichsbrunnban előszeretettel olvasott regényeket és versesköteteket egyaránt, de szívesen játszott a falusi legénykékkel is.

Ezen a kúrián érte a családot az első világháború kitörésének a híre, mely súlyos veszteséget is hozott: a harmadik Bonhoeffer fiú, Walter ugyanis a fronton vesztette életét. Ez a tragédia Dietrich életét is megrengette. Abban az évben pedig, amikor a németek elveszítették a háborút, az ő gyermekkora is véget ért.

Ugyanekkor kezdte meg tanulmányait a grünewaldi gimnáziumban, és már ekkor tudta, hogy teológus lesz, bár két évnek még el kellett telnie, hogy erről bátran beszéljen környezetének. Döntésével komoly célt is tűzött maga elé: a megfáradt, erőtlen, sok szempontból hiteltelenné vált egyházat szerette volna megreformálni. Egész élete során újra és újra feltette magának a kérdést: mi az egyház? De nem csupán elméleti síkon gondolkodott minderről, a hitelvek és az ideák számára az égvilágon semmit nem értek, ha az emberek életére nem tudtak hatással lenni. Később – Hitler hatalomra kerülése után – olyannyira jelentőssé váltak ezek a kérdések számára, hogy amikor a nácik átvették az ellenőrzést az evangélikus egyház felett, ő a kontrollt megtagadva létrehozta a Hitvalló Egyház néven híressé vált mozgalmat.

1927-ben doktorált, disszertációja Szentek közössége címmel magyarul is olvasható. Tanulmányait elvégezve az ifjú teológus ösztöndíjat nyert az Egyesült Államokba, ahol nemcsak hasznos ismeretekre, hanem nagyszerű barátokra is szert tett, hazatérve pedig Cselekvés és lét címmel megírta habilitációs dolgozatát. A berlini Humboldt Egyetemen kezdett el tanítani, ahol még magyar diákja is volt.

Megalkuvás nélkül

Németország, Berlinnel az élen, ekkorra már forrongó tűzfészek volt. A világválság kellős közepén hétmillió munkáját elvesztett ember élt az országban. A hatalmas politikai feszültség egy sötét pontján, 1933. január 30-án hatalomra jutott Hitler. Az a Bonhoeffer, aki nyíltan vallotta, hogy az egyháznak az élet, a küzdelmek, a feladatok, az emberi kapcsolatok sűrűjében van a helye, rá két napra a rádióban mondott beszédet, melyben bátran hangsúlyozta, hogy egy vezér nem lehet bálvány, és hatalmas felelőssége van abban, hogy merre vezeti a rábízottakat. A rádióadást megszakították. Az elszánt teológust azonban semmi nem tudta elriasztani: az emberek százezreinek eksztatikus Hitler-imádata még inkább arra sarkallta, hogy bátran prédikáljon arról, hogy egy keresztény nem lehet kontroll nélküli rajongója egyetlen ideológia szószólójának sem.

Már egész korán bekapcsolódott abba a mozgalomba, amely igyekezett a német evangélikus és református egyházak Hitler-orientációját kivédeni. Ezekben az időkben ugyan két évre elhagyta Németországot, és két londoni kis gyülekezet lelkipásztora lett, de nem szakadt el a mozgalom munkájától, igyekezett építeni a nemzetközi kapcsolatokat. Ekkor ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Georg Bell-lel is, Chichester püspökével, akinek később közvetlen információkat tudott küldeni a német viszonyokról.

Időközben Németországban a zsidók már komoly atrocitásoknak voltak kitéve, betörték a boltjaik kirakatait, nyilvánosan, népünnepély keretében égették el Freud, Thomas Mann, Zweig, Einstein könyveit. Az egyetemen is komoly kihatása volt mindezeknek, tombolt az ifjúság. Akkor még nem is lehetett sejteni, hogy e lángok milyen végzetes tűz előjelei. Közben szeretett ikertestvére menyasszonya, majd később felesége lett egy tehetséges zsidó ügyvédnek, így a társadalomban végbemenő változások személyesen is mélyen érintették. Mindezek mellett 1934–35-ben Bonhoefferék mozgalma illegálissá vált, komolyan el kellett tehát gondolkoznia sorsáról. Ezekben az években keletkezett munkái (Közös élet, Követés) és későbbi tettei arról tanúskodnak, hogy nem a megalkuvást választotta, hanem az elköteleződést, amelyből bátorságot tudott meríteni. Úgy döntött, hogy annak a Krisztusnak az útját választja, aki a kereszthalált követően dicsőült meg.

Nemcsak gondolta, hanem bátran vallotta is, hogy ha zsidó honfitársaikat veszély fenyegeti, Jézus Krisztus egyházának mellettük a helye; az áldozatok segítségére kell sietni, függetlenül attól, hogy az egyház tagjai-e, vagy sem. Úgy vélte, figyelmeztetni kell az államot arra, hogy vannak bizonyos elvek, amelyeket nem sérthet meg, és „ha a józan szó nem segít, akkor meg kell ragadni a kerék küllőit, és nem szabad, hogy a kerék alá emberek kerüljenek”. Radikális beszédeit komoly üldöztetés követte, betiltották prédikációit, feloszlatták szemináriumait, és őt magát kitiltották Berlinből.

Az egy rövid időre az Egyesült Államokba menekülő teológus komoly lelki vívódás után mégis hazatért, életének mentése helyett egy egészen más utat választott: számos honfitársával együtt megragadta a kerék küllőit, és még komolyabb szervezkedésbe fogott a náci birodalom ellen. Látszólag Abwehr-ügynök lett, de utazásait valójában arra használta fel, hogy az éppen kibontakozóban levő német ellenállásról informálta külföldi partnereit. Hitler gépezete azonban gyanút fogott, és 1943-ban börtönbe zárták, bár kezdetben igencsak kivételezett személy volt, hiszen könyveket kérhetett, írhatott, levelezhetett, így ez az időszak írói munkássága szempontjából nagyon termékenynek bizonyult. A barátainak és szüleinek címzett levelek mellett egy Maria von Wedermeyer nevű hölgynek szóló írásaiból képet kapunk a szerelmes Bonhoefferről is, aki letartóztatása előtt nem sokkal jegyezte el menyasszonyát, és akivel szerelmük már nem tudott beteljesedni. A háború befejezése előtt csupán néhány héttel, április 9-én Himmler parancsára a flossenbürgi koncentrációs táborban felakasztották. Kivégzése előtti utolsó szavai egyáltalán nem reményvesztettségről tanúskodnak: „Ez a vég, de számomra ez az életnek a kezdete.”

Az idézetek Eric Metaxas Bonhoeffer – pásztor, mártír, próféta, kémcímű könyvéből származnak (Immanuel Alapítvány, Budapest, 2013).

(Megjelent a Family magazin 2016/1. számában)