Amikor az anyaság nagyon nehéz…

Még óvodás sincs a gyerekem, de bevallom, előfordult már, hogy megbántam az anyaságot. Kétszer bántam meg, mindkettő hajnali három körül történt, sok nap kialvatlanságot követően, kezemben a fogzó, nyűgös, visító gyerekkel.

Ha akkor megkérdezik, kérem-e vissza a régi életemet, gondolkodás nélkül kértem volna.

Mindkét megbánás körülbelül negyed óráig tartott, és reggel már egyáltalán nem értettem, mégis mi ütött belém az éjszaka. Ezek persze apróságok, hiszen a gyerek, majd a felnőtt gyerek élete során biztosan lesz még néhány (vagy rengeteg) nehéz pillanat, kamaszként leordítja a fejemet, elveri a pénzemet drogra meg okostelefonra, aztán a végén idősek otthonába dug, ki tudja.

Viccet félretéve, egy nemrég napvilágot látott felmérés szerint az anyák meglepően nagy része megbánja az anyaságot az élete egy pontján. És itt nem a hajnali hármas pillanatnyi elbizonytalanodásról van szó, hanem valódi, komoly kétségekről és megkérdőjelezésekről.

Egy izraeli szociológus majdnem harminc nővel készített mélyinterjút, akik hajlandóak voltak a nehéz és tabunak számító érzésekről nyíltan beszélni. Persze, csak név nélkül. A résztvevők közül öten már nagymamák voltak, és voltak köztük vallásosak és ateisták, egyetemet végzettek és kétkezi munkások, dolgozó anyák és háztartásbelik egyaránt. A gyermekeik száma egy és négy között volt, a résztvevők gyermekei közül pedig egyéves volt a legfiatalabb és negyvennyolc éves a legidősebb.