Amikor nem lehet elég magasan a léc

Elképesztően magas elvárásai vannak maga felé? Önkritikus, gyakran alkalmatlannak érzi magát feladatokra és alacsony az önbizalma? Retteg attól, hogy hibázzon? Akkor lehet, hogy a gyereked perfekcionista.

„Pontosan tudom, milyen tökéletesség-mániásnak lenni. Olyan családban nőttem fel, ahol nem számított, milyen jó eredményt értem el, az sosem volt elegendő a szüleimnek. Mivel azt hittem, hogy a szüleim jobban fognak szeretni, ha még több (és még több és még több) eredményt tudok felmutatni, egyre magasabbra tettem a lécet. Ez egészen addig tartott, amíg magam is szülő lettem, és rá nem jöttem, hogy a perfekcionizmusom nem egészséges. Noha ma már látom, mitől lettem ilyen, még most is küzdök azzal, hogy leküzdjem a „nekem tökéletesnek kell lennem”- gondolkodásmódot.”, írja egy férfi.

A perfekcionista személy, jelen esetben gyermek legnagyobb fájdalma és küzdelmének középpontja az a probléma, hogy noha mindent (és még annál sokkal többet) is megtesz azért, hogy tökéletesen teljesítsen, minél inkább hajszolja ezt a célt, annál kevésbé érzi, hogy sikerül elérnie.  Ez pedig egy olyan kör, amiből nagyon nehéz kitörni.

A perfekcionista tendenciákat mutató gyerekek képtelenek elégedettek lenni saját teljesítményükkel, és irreális célokat tűznek ki maguk elé. Mivel számukra a „hiba” szó elfogadhatatlan, számukra az eredmények hajszolása nagyon kevés élvezettel és örömmel, ám annál több önostorozással jár.

A perfekcionizmusra való hajlam – ahogy annyi minden más is – egyrészt az adott gyermekkel született, másrészt a környezeti hatások mentén kialakuló jelenség. A szülők túlzott dicsérő magatartása vagy ugyanilyen szélsőséges elvárásai, a gyermeket nevelő tanárok, pedagógusok kizárólag az eredményt értékelő magatartása, illetve a szülők „csak akkor szeretlek, ha ezt és ezt fel tudod mutatni”- attitűdje egytől egyig nagyon gyorsan kialakítja a gyermekben azt a képzetet, hogy ő csak akkor szerethető, akkor értékes, akkor ér valamit, ha eredményeket tesz le az asztalra – egyiket a másik után.

Mindehhez nagyban hozzájárul az a minden szinten megtalálható jelenség, amely adatokban, pontokban és százalékokban méri az embert, a gyermeket. A teljesítmény sokkal fontosabb, mint a személyiség. A mennyiség rég átvette az uralmat a minőség felett. Ha rossz tanuló vagy, rossz ember is vagy. Ha nem lógsz ki a sorból, szeretni fogunk. Ilyen körülmények között sok gyermek választja a tökéletességre törekvést, mint önmaguk elfogadtatásának számukra egyetlenként létező eszközét.

A perfekcionista viselkedés legfőbb veszélye az, hogy tönkreteszi a gyermek természetes kíváncsiságát és tanulási vágyát, s megfosztja őt az ezekből fakadó örömtől, az új dolgok felfedezéséből, és még újabbak létrehozásából származó élvezettől. Szomorú látni, ahogy ezek a gyerekek krónikusan alulértékelik önmagukat, miközben óriási dolgokat érnek el, de ahhoz túlságosan félnek az esetleges „hibázástól”, hogy ki merjenek próbálni új utakat.

Amikor egy gyermek mindent a tökéletességnek rendel alá, akkor ez határozza meg minden döntését és cselekedetét. Egy soha véget nem érő, nagyon nehéz ez, amely groteszk módon gyakran vezet döntésképtelenséghez és elérhetetlen célokhoz. A perfekcionizmus ördögi kört generál: egyre keményebben próbálkozol és sosem vagy elégedett az elért eredménnyel, ezért még keményebben próbálkozol még elérhetetlenebb célokért. Az út végén azonban a biztos sikertelenségérzés vár rád…

A perfekcionista gyermek

–          irreálisan magas elvárásokkal van önmaga felé

–          önkritikus és könnyen zavarba jön

–          alacsony az önértékelése, kevésnek, értéktelennek tartja magát

–          rettenetesen szorong amiatt, hogy esetleg hibát követ el

–          rendkívül érzékeny a kritikára

–          nagy az önfegyelme

–          kritikus másokkal

–          nehezen hoz döntéseket és priorizál feladatokat

–          gyakran fáj a feje, vagy produkál más tüneteket, amikor saját elvárásai alatt teljesít

–          igyekszik elkerülni az új dolgok kipróbálását attól való félelmében, hogy nem sikerül neki jól teljesítenie a feladatot

–          hajlamos arra, hogy félbehagyjon feladatokat attól való félelmében, hogy az adott dolog nem lesz elég jó

–          a hibáira koncentrál, ahelyett, hogy azt nézné, mi az, ami sikerült neki

–          nem tud önmagán nevetni

–          a tanulási folyamat helyett az eredményre fókuszál

–          keményen elítéli önmagát, ha rosszabb eredményt ér el a saját maga által felállított mércénél

–          elveszti a lelkesedését, ha valami nem úgy megy neki, ahogy szerinte mennie kellene

–          ha hibázik, az számára a gyengeség jele

–          szigorú szabályok szerint él, amelyek betartásához ragaszkodik

A fenti felsorolásból jól látszik, micsoda feszültségben élnek a perfekcionista gyerekek: állandóan attól rettegnek, hogy nem elég jók, vagy nem lesznek elég jók, s ezáltal megfosztják magukat az a spontaneitásból, a kíváncsiságból, az izgalmas felfedezésekből, a felszabadultságból és a jó dolgok értékelésének képességéből adódó életörömtől. Nagyon fontos tehát, hogy szülőként, nevelőként, pedagógusként segítsünk ezeknek a gyerekeknek visszatalálni ahhoz a ponthoz, ahol megérezhetik: ők önmagukért szerethetőek.

Hogyan segíthet egy felnőtt?

Amennyiben a szülő, tanár, pedagógus nem perfekcionista maga is, illetve nem vár el lehetetlen dolgokat a gyermekétől, számos dolgot tehet azért, hogy a gyermek lejjebb engedje azt a bizonyos láthatatlan lécet.

Sokat segíthet…

–          nem csak beszélni arról, hogy hibázni teljesen természetes dolog, de saját életünkből is felmutatni példákat, és azt, hogy hogyan lehet tanulni, fejlődni általuk

–          egy nyugodt, rendszerezett (nem túlrendszerezett!), megbízható környezetet létrehozása

–          olyan lehetőségek teremtése, amelyben a gyermek kézzelfoghatóan, a saját életkorának és érettségi szintjének megfelelő eredményeket ér el

–          a dicséret, az elismerés

–          ha nem hasonlítgatjuk össze más gyerekekkel

–          (amennyiben megoldható), egy minél kevésbé versenyistállóra hasonlító iskola választása

–          arra nevelni a gyereket, hogy ne az eredményeire, hanem a tanulási folyamatra és az abból származó pozitív dolgokra koncentráljon

–          a léc lejjebb eresztése: kérjük arra a gyereket, hogy a legközelebbi megmérettetésnél ne 100 százalék, „csak” 90 vagy 80 legyen az elérendő cél. Beszélgessünk vele arról, milyen érzés neki ez, és utána arról, vajon hogyan érzi magát és valóban kevesebb-e attól, hogy nem 100 százalékot ért el?

–          ha rávesszük, hogy vezessen naplót gondolatairól, érzéseiről

ha megtanítjuk, hogyan állíthat fel fontossági sorrendet feladatai között. Hamar kiderül, hogy vannak olyan dolgok, amikre alig, vagy egyáltalán nem kell nagy figyelmet fordítania

ha dicsérjük szóval és tettel a kis eredményekért is

… és mindenekfelett: szeressük őt csupán azért, mert itt van köztünk.