Amit elárul rólunk a gyerekünk (és amit nem)

Vannak szülők, akik nyíltan kimondják, a gyereknek teljesíteni kell, hogy büszkék lehessenek rá, míg más szülők filozófiája, hogy hadd legyen a gyerek olyan, amilyen, nem az a lényeg, hogy rájuk, mint szülőkre jó fényt vessen.

Valójában azonban senki sem teljesen mentes attól, hogy szeretné, ha a gyerek viselkedése jót árulna el róla. Lehet, hogy nem szerepelteti erőltetetten a csemetét, nem mondatja fel vele vendégségben a legfrissebben tanult verset és nem énekelteti, de azért mindenkinek vannak olyan gyenge pontjai, aminél felmerül benne: te jó ég, mit gondolhatnak most rólam, hogy nevelem ezt a gyereket?

Nagyon különböző, ki mire érzékeny, és az is, hogy mennyire, ez persze összefügg azzal, mennyire igényli valaki a külvilág elismerését arról, hogy jó szülő. A gyerek viselkedése tényleg sokat elárul arról, rendben van-e a család, ahol nevelkedik, de sok a félreértés e téren: gyakran olyasmiről is úgy gondoljuk, rossz fényt vet ránk, ami nem az elhibázott nevelésről szól.

Tipikusan ilyen példa a félénkség, illetve a „gátlástalanság”, azaz túlzottan is figyelemfelhívó viselkedés. Vannak apák és anyák, akiket nagyon zavar, hogy gyermekük társaságban szégyellőssé válik, megkukul, ha kérdezik, sem válaszol, esetleg bújik hozzájuk, vagy az asztal alá. Nem értik, miért mutatja ilyen (az ő szemszögükből) kedvezőtlen arcát a gyerek, mikor régi ismerősök között tud ő felszabadult, nyitott is lenni.

Esetlenségnek látják ezt, mintha a gyerek bénázna, és ez nekik is kellemetlen. Holott nemcsak a nevelésen, hanem a temperamentumon is múlik, mennyire könnyen oldódik valaki fel új helyzetben, és a lassabb oldódás sem jelenti, hogy annak a gyereknek rosszabbak lennének a társas képességei. Lehet, hogy attól még talpraesett és empatikus, csak egy kicsivel több idő kell neki, hogy biztonságban érezze magát.