Anya, apa, ma már nem kell segítenetek, egyedül is megoldom!
A fenti mondat, az önállósodás tudata –bennem legalábbis- a megkönnyebbülés mellett, mindig egy kis feszültséget is okoz. Megint elértünk egy korszakot, megint nincs egy „apróságban” rám szükség. Vajon ez csak nekünk, szülőknek nehéz?
7 éves csemetém egyik este mikor készülődtünk az esti fürdéshez, rám nézett és azt mondta: anya már nem kell segítened, már egyedül is megoldom a fürdést! Kicsit összeszorult szívvel mosolyogtam és azt mondtam: “Rendben, hiszen már úgyis olyan nagylány vagy.”
Közben azon elmélkedtem, hogy milyen megható, ahogy mi emberek változunk, alakulunk. Ahogy kialakul lassan a szemérmesség, a távolságtartás. Szülőként persze arra gondolok: “az édesanyád vagyok, mi az, hogy nem mehetek be, amikor fürdesz?!” Persze ezt csak mélyen elrejtve magamba.
Elgondolkodtam kicsit a szemérmességen, a szégyenérzeten és a szégyenlősségen. Milyen hasonló forgalmak, mégis mennyire mások?!
Megkérdeztem egy szakembert honnan jön a 6-7 éves gyerekekből ez az eddig ismeretlen szégyenlősség? Bogár Zsuzsa tanácsadó pszichológus elmondta, hogy egy része egy újfajta én tudatból fakad, a másik pedig onnan, hogy rájön, az emberek érzelmei nem mindig egyeznek az övéivel. Nemi identitástudata is fejlődik, és tudatosan, vagy tudat alatt elkezdi utánozni a vele egynemű szülő viselkedését. Átveszi a vele együtt élők szokásait – például azt, hogy meztelenül mászkálnak-e a házban, vagy sem.
Ez a szégyenlősség időnként felerősödik, majd eltűnik; egyik percben egyedül akar felöltözni, a másikban pedig már meztelenül pancsol a kerti öntöző alatt. Még nem minden gyermek érte el fejlődésének ezt a szakaszát; könnyen megeshet, hogy hatéves kisfiad nyilvános helyen kezd játszani a kukijával, anélkül, hogy tudatában lenne, mit is csinál.
A pszichológustól azt is megtudtam, hogy a szégyenlősség bizonyos mértékig relatív fogalom. Gondolkodjak el rajta, mondta, számomra mit jelent! Mit szeretnék, gyermekem hogyan gondoljon a testére, mi fogadható el nyilvános helyen, viselkedés és öltözködés tekintetében? Családunk simán lubickol anyaszült meztelen a tóban (na ne…), vagy még a hálószobát sem hagyjuk el anélkül, hogy legalább fehérnemű rajtunk ne lenne?
„Édesanyámat soha nem láttam meztelenül, de apu fityegője is tabu volt számomra – meséli egy harmincas, kétgyermekes apuka, Krisztián. – Első emlékem ezzel kapcsolatban az, amikor háromévesen besétáltam a fürdőszobába, ahol apu épp törölközött. Amikor észrevett, kizavart, és becsukta az ajtót. Talán akkor láttam őt először és utoljára meztelenül. Hatodikos lehettem, amikor csereüdülésen voltam egy családnál, ahol egyik reggel vécére menet szembe találkoztam a vendéglátó anyukával, akin egy melltartón kívül semmi sem volt. Talán kicsit sokkolt is akkor a látvány, hiszen máig él bennem a kép: ő volt az első felnőtt nő, akit bugyi nélkül láttam.”
A gyerekek meztelenül jönnek a világra. A legtermészetesebb dolog a nekik, ha pucéran rohangálnak. Ez az érzés, a szemérmességgel együtt „törlődik”.
Minden gyerek más életkorban kezdi kellemetlenül érezni magát, ha mások előtt kell levetkőznie, de általában a serdülőkor kezdetén válnak a legtöbben szégyenlőssé. Persze vannak olyanok, akiknél ez az érzés már sokkal korábban jelentkezik.
Egyet nem tudok biztosan. Ez vajon belőlünk felnőttekből fakad, és mi oltjuk be vele csemetéinket, vagy nélkülünk is kialakulna?
