Ártalmasak-e a szuperhősök?

Ahogy megszülettek a gyerekeim és az elveim, elvárásaim – hogy is mondjam – kissé megváltoztak, szebben fogalmazva: alkalmazkodtak a körülményekhez. Minél több gyerekem lett, annál inkább alkalmazkodtak.

Az egyik, nagyon is határozott elvem az volt, hogy amilyen sokáig csak lehet, távol tartom a gyerekeimet a tévétől és a különböző csihi-puhis (rajz)filmektől. Különösen ellenszenvesek voltak az emberfeletti képességekkel rendelkező, a világot folyton megmentő szuperhősök. Úgy véltem, hogy ezek a lények részben túlságosan agresszívak (egy gyerek számára is), másrészt a történetek a jóság mellett túl sok gonoszságot is felvonultatnak.

Nem is volt gond ennek az álláspontnak a keresztülvitelével, mert Férj is (részben) egyet értett vele, Nagyfiút pedig egyáltalán nem érdekelték ezek a fantázialovagok, sőt Nagylányt sem kötötték le, hisz ő mégiscsak lánynak született.

Aztán úgy alakult, hogy egyszer-egyszer mégiscsak szembejöttek velem ezek a szuperhősök egy-egy farsang, zsúr kapcsán, amelyek e téma köré szerveződtek. Nagylány továbbra sem mutatott érdeklődést az irányukba, de Nagyfiúban már felébredt a vágy egy-egy Superman/Batman figura birtoklására. Ellenálltam és nem vettem neki, amit ő zokon vett, de mivel a rajongása csak felszínes volt, ezért hamar meg is feledkezett róla.

Közben telt-múlt az idő és egyre több ilyen film jelent meg a mozikban, és egyre nehezebb volt kivonni magunkat a hatásuk alól. Egyrészt, mert volt egy-két tényleg jól sikerült darab, ami még nekem is tetszett, másrészt én hiába nem engedtem a gyerekeimnek, hogy ilyesmit nézzenek, a környezetük filmnézési szokásaira ez vajmi kevés befolyással bírt.