“Az anyasággal találtam rá a hivatásomra!” – anyai vallomás

Hogy mit csináltam akkor, amikor még nem voltak Ők, a Családom? Jó kérdés. Annyi mindent, de leginkább úton voltam. Közeledőben, távolodóban emberek, dolgok felé. Felfedezőúton jártam, ismerkedtem.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végeztem, Germanisztikán. Az 5 éves képzés során megszereztem a tanári végzettséget, és hosszú időt töltöttem ösztöndíjas keretek között Drezdában és Berlinben. Itt írtam meg a diplomamunkámat, melyben belső-külső életterek, legfőképpen kertek az emberre gyakorolt hatásáról gondolkodtam. Egyet már akkor tudtam, az emberi találkozásokat élem meg a legnagyobb kalandnak – az adás és kapás folyamatát.  És hát akkori fejemmel azt is tudni véltem, egyet nem akarok: tanítani.

Azt gondoltam, ha csak azért tanultam ennyi mindent, hogy a der, die, das-t magyarázzam, azzal nem leszek boldog. Azt hiánynak élem majd meg, mert az olyan gépies dolog. Gondoltam akkor… Aztán jöttek egymás után a kisebb-nagyobb lehetőségek. Számos nyelviskolában, cégnél tanítottam, felnőtteket – pusztán pénzszerzés céljából, ezzel nyugtattam magam. Majd dolgoztam a Goethe Intézetnél, mint kulturális asszisztens. Izgalmas szakasza volt ez az életemnek, de nem itt találtam meg a helyem.

Az anyaság változtatta meg a szemléletemet

1999-ben ismerkedtem meg a férjemmel, ő számomra a nagy találkozás. Az a fajta, amikor úgy érzed megáll az idő. 2006-ban született meg nagylányunk, Luca. Óriási vízválasztót képezvén az életemben. Ahogy azt minden édesanya megtapasztalja, szépen feladod az anyaságod megelőző életedet lépésről lépésre.

Az időbeosztásodat, a prioritásaidat, a felelőtlenségeidet. Belemerülsz az éjszakázásokba, abba a parttalan, másért való ottlétbe, ami aztán anyává érlel. Majd egyszer csak megérzed, egész eddigi életed folyamán nem fejlődtél ennyit, mint egy ölnyi csöppség hatására.

Akkor úgy véltem, két válaszút előtt állok;

• vagy azt élem meg, hogy a gyermekem elvon mindentől, amit amúgy tehetnék,
• vagy belebonyolódok egyfajta kompromisszum-keresésbe. Hogyan tudnék mégis -mondjuk majdnem  – mindent, úgy csinálni, mint előtte?

Egyik utat sem ismerem, nem választottam, sem szakmai téren, sem a magánéletemben. Éreztem, már semmilyen szinten nem vonz, hogy cégeknél oktassak. Beüljek vezérigazgatókhoz és igyekezzek motiválni őket, hogy szenteljenek bokros teendőik mellett egy kis időt a nyelvtanulásra is.