Az érzelmi kötődést is erősítik a mondókák

A gyermek mondókák, dalok, köszöntők és dajkarímek világát barangolhatjuk be a Tinta Könyvkiadó Ékesszólás kiskönyvtára sorozatában tavaly megjelent Népi mondókák kötettel. Erről a sokszínű világról, a gyűjtés és összeállítás módjáról, a mondókák régi és mai gyerekek életében betöltött szerepéről mesélt Küllős Imola, néprajzkutató, a kötet egyik szerzője.

A könyv alcíme a hagyományos szót használja a mondókák jelzőjeként, kiegészítve a népi szót, ami megtévesztő lehet, hiszen 100-150 évvel ezelőtt ezek a versikék nemcsak falun, de városon is a gyerekvilág mindennapos játékai voltak – emeli ki a folklórkutató. Az azóta eltelt években sok közülük kikopott a napi gyereknevelésből, de megújítva, új szavakkal, fogalmakkal vagy szereplőkkel kiegészítve a mai lurkók is skandálják szívmelengető ritmusukat.

A népköltési műfajok ‘Hamupipőkéjére’, a gyermekmondókákra a 70-es években figyelt fel a néprajzkutatás. A Magyar Rádió mondókák és gyermekjátékok gyűjtésére kiírt pályázatára hatalmas anyag érkezett be az ország minden pontjáról. Ezeket a mesekutató, Kovács Ágnes és a népzenekutató, Borsai Ilona rendezte kötetbe 1975-ben. Ez a gyűjtemény szolgált Küllős Imolának és Laza Dominikának mintául, az összeválogatott verses rigmusok csoportosításában. A mintegy öt-hatszáz mondóka a csecsemőknek, kisdedeknek mondott dajkarímekkel, altatókkal, állni, járni tanítókkal, höcögtetőkkel, ujjasdikkal és az ősi sámánvarázslásokat idéző bűvös, bájos gyógyítókkal indul. Ezeket követik az állathívogatók és a nagyobbacskák egymásnak mondogatott csúfolói. Kiszámolók, hintáztatók, majd végül a csalimesék, beugratók, és a ma is embert próbáló, nyelvtörők zárják a sort.

A csecsemők és kisgyerekek a dajkarímek, mondókák egyszerű szövegén, ritmusán és dallamán keresztül ismerkedtek az anyanyelvvel, tanultak meg beszélni és játszani a hangokkal, ellesve és elcsenve a felnőttek beszédéből a számukra érdekes apacukákat és egyetem-begyetemeket. A magyar altatók kedves, idilli világba ringatták a kisdedeket, ahol, ha nem is volt mindig ‘pupa’ vagyis ennivaló, a kisbabát akkor is tündérek öltöztették és angyalok ringatták, nem úgy, mint más nemzetek gyerekmondókáiban, melyekben jellemzően farkasok és medvék szerepelnek. A nagyobbacska gyerekek pedig ezekkel a dallamokkal hívogatták a rájuk bízott állatokat, riogatták az azokat fenyegető ragadozót, kérték az esőt vagy üdvözölték a napot. Ezzel nemcsak szórakoztatták magukat, de mélyen kapcsolódtak a beszéd, a zene, a ritmus és mozgás ősi, mágikus világához.