Az usztasák öröksége: gyermek koncentrációs tábor Horvátországban

1941-ben a horvát szélsőjobb usztasa mozgalom alapította párt került hatalomra és megalapította az Ante Pavelić vezette Horvát Független Államot (NDH). Az NDH új kormánya az európai fasiszta hatalmakhoz csatlakozva koncentrációs táborokat hozott létre, ahová szerbeket, zsidókat, romákat és horvát partizánokat és családjaikat deportálta.

1942 augusztusában az NDH megynyitotta a sisaki tábort, ahová már gyerekeket is deportáltak. A „Menekült gyermekek óvóhelye” néven elhíresült szektor vezetője Dr. Antun Najzer volt, aki rendszeresen végzett kísérleteket a gyerekeken: egyeseket halálra éheztetett, másokat megkínzott.

A gyermekek szektorának temetőjében elhelyezett emlékművön az olvasható, hogy kb. 2000 ember fekszik a földben, bár egyetlen szervezett exhumálás sem történt a háború óta, így ez a szám inkább csak találgatáson alapul.

Egy, a horvát Portal Novosti hírportálon nemrég megjelent egy írás „Sisaknak is megvolt a maga Mengeléje” címmel. Sisak városa minden évben megemlékezik a szörnyű múltról, és gyakran túlélőket is elhívnak beszédet tartani.

Dobrila Kukolj egyike azon gyerekeknek, akik túlélték a koncentrációs tábort. Dobrila élete örökre megváltozott azon a napon, amikor az usztasák betörtek a falujukba. Visszaemlékezéseiben így ír a táborba érkezésről: „A táborba való belépés olyan volt, mint megérkezni a törvénytelenség és őrültség halálklubjába, ahol semmi más nem hallatszott, csak sikolyok, sírás és morgás. Van egy emlékem, ami a mai napig megfagyasztja a vért az ereimben: amikor az usztasák elől próbáltunk elrohanni a falunkban, miközben láttam, ahogy sorban kapják el és erőszakolják vagy verik meg brutálisan a kislányokat. Menekülés közben véletlenül ráléptem egy újszülöttre, aki a földön feküdt. Sírása a mai napig visszhangzik a fülemben.

Mi, akik túléltük a táborokat, az utunk végén járunk, de azoknak a dolgoknak, amik ott történtek, soha nem szabad feledésbe merülniük. Ezért kérem azt a generációt, aki ma itt van, és azokat, akik majd ezután nőnek fel, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy soha ne történhessenek ilyen szörnyűségek újra – sem Horvátországban, sem egyetlen más országban.”

Forrás: Global Voices Online