Bozontos gyökérzet a múltba: családfakutatás

“Sok ezer szenvedélyes kutató tapasztalata bizonyítja: veszélyes dolog családtörténeti kutatásba kezdeni.” Ez a mondat a Magyar Nemzeti Levéltár családfakutatásról szóló tájékoztatójának bevezetőjében olvasható. Vajon milyen veszélyek fenyegetik azt, aki családja múltjának kutatásába kezd?

Nos, a legfőbb veszély az, hogy aki belevág, mindig ráakad egy-egy újabb nyomra, amely a rég elporladt emberek boldog vagy tragikus életének megismerésére ösztökéli. És mindig akad egy-egy bosszantó hiány is a családfán: egy ős, akiről azon kívül, hogy léteznie kellett valaha, semmit nem sikerül kideríteni, bármennyit fáradozik is a kései kíváncsi utód.

A családfakutatásnak ugyanakkor nem az a lényege, hogy királyokat, hercegeket, feltalálókat, ismert művészeket és egyéb hírességeket találjunk az őseink közt, hanem egyszerűen annyi, hogy tudjuk, kik voltak ők – teszi hozzá mindehhez Kollega Tarsoly István történész. A Magyar Családtörténet-kutató Egyesület elnöke szerint ha ráadásként találunk olyan információt, amely előre viszi saját létünk megértését, azért hálásnak kell lennünk, még akkor is, ha esetleg kellemetlen, nem túl hízelgő információk birtokába jutunk a kutatás során.

De nézzük a praktikus tudnivalókat!

A kutatást mindig úgy célszerű kezdeni, hogy a családon belül össze kell gyűjteni minden fellelhető születési, házassági, halotti anyakönyvi kivonatot és dokumentumot. Fontos továbbá a még élő idős családtagok alapos kifaggatása, valamint az elbeszéléseik feljegyzése, mivel soha nem lehet tudni, melyik elhangzott apró információ fogja a kutatást továbblendíteni. A családi legendárium minden információját ajánlott komolyan venni, bár alaposan utánuk kell járni és be is kell bizonyítani azokat.

Ha biztosan tudjuk, hogy ősünk hol született, hol halt meg vagy hol kötött házasságot, akkor a levéltárban fellelhető dokumentumok alapján tulajdonképpen egyszerűnek tűnik a továbblépés, ám máris szembesülünk az első nehézséggel, ha például a fővárosban született dédapáról nem tudjuk, melyik kerületben anyakönyvezhették.

Amennyiben az 1895 előtt keletkezett egyházi anyakönyvekben akarjuk folytatni a kutatást, akkor viszont már azt is tudnunk kell, hogy a keresett ős melyik felekezethez tartozott. Sőt, tovább nehezíti a dolgunkat, hogy az anyakönyveket – „ahány ház, annyi szokás” alapon – ritkán vezették egységes elvek szerint. Mindennek tetejébe pedig minél régebbi az anyakönyv, annál valószínűbb, hogy latinul, németül vagy valamilyen nemzetiségi nyelven íródott, és a benne szereplő személyek körülményeire vonatkozó adatokat kibetűzni sem egyszerű, nemhogy megérteni.

Persze ha szerencsénk van, és őseink között nemesemberek, esetleg jeles közéleti személyiségek is voltak, akkor valószínűleg sokkal könnyebben haladhatunk visszafelé a múltban, mintha “csak” egyszerű városlakók vagy földművesek leszármazottai vagyunk. Bár az is igaz, hogy egyszerűbb származású felmenőinkre is találhatunk adatokat az úrbéres, országos vagy helyi összeírásokban, városi, közoktatási vagy céhes iratokban.

Tegyük fel, hogy mindezeken a nehézségeken átverekedtük magunkat, és családunk történetének feltárásában visszajutottunk körülbelül a 17-18. század fordulójáig. Könnyen elképzelhető, hogy ekkor erőt vesz rajtunk a csüggedés, ugyanis ettől kezdve egyre kevesebb a viszonylag könnyen áttekinthető anyakönyvi vagy összeírás jellegű forrás. Azonban akinek idáig sikerült felgöngyölítenie a szálakat, az már biztosan a családkutatás rabjává vált, és nem adja fel egykönnyen a további munkát.

A kutatási célok sem mindig egyformák. Akad olyan, aki a még élő összes rokonát keresi, és sokkal inkább lázba hozza egy ötödik unokatestvér megtalálása, mint egy újabb ősatya vagy ősanya. Mások – főleg a nemesi származásúak – azonos nevűeket keresnek, hátha rokonra lelnek. Van, aki adott nemzetiségeket vizsgál, sőt, olyan is, akit egy település érdekel, a kutatás más ágaival nem is foglalkozik.

Ismerik azt a mondást például, hogy „izzad, mint a kömlei halott”? A Heves megyei Kömlőn utánajártak a szólás eredetének. A kömlei halott legismertebb története úgy hangzik, hogy egykoron az elhunytat a tiszta szobában ravatalozták fel, ugyanabban a helyiségben, ahol a mestergerendára akasztották a túrót csöpögni. A halottat asszonyok vették körül, imádkoztak, pletykálkodtak, olykor el is feledkezvén szegény elhunytról. Aztán, mikor szemüket ismét a halottra vetették, addigra a túró leve nem röstellt rácsöppenni. Lett is nagy riadalom, hogy a halott megizzadt. Ezután a kömleiek eljártak az ország legkülönbözőbb tájaira birkát nyírni és kubikolni. Néhányan elmesélték, milyen különleges eset esett meg náluk. Így tudta meg az egész ország, hogy a kömlei halott izzad…

Vagy ott van egy ismertebb eset Tegyey Katalin feltámadásáról, amelyet Eötvös Károly jegyzett fel Utazás a Balaton körül című könyvében:

“A Tegyepusztán birtokos Tegyey család egyik nő tagja, Tegyey Katalin noszlopi Noszlopy Ferenc felesége lett. Ma is beszélnek az öregek Noszlopon, felidézik csodás “feltámadásának” históriáját. A nemesasszony jelentős vagyont halmozott fel, különösen kedvelte az értékes ékszereket. Halálát valamikor a XVIII. század végén egy torkán akadt túrógombóc okozta. A falu keleti végén emelt, különálló családi kriptába temették. A hideg januári napon korán sötétedett, a kőművesek nem végeztek a sírbolt bejáratának visszafalazásával. Ezt használták ki az éppen Noszlop környékén tanyázó vándor cigányok, és feltörték Tegyey Katalin koporsóját. Amikor nyakláncától próbálták megszabadítani, kiesett a torkába szorult falat, váratlanul magához tért, és felült. A sírrablók hanyatt-homlok menekültek, még a lámpájukat is a kriptában felejtették, Tegyey Katalin pedig lámpával a kezében hazasétált. A gyászoló család s a rokonság halotti tort ült. A nemesasszony két fia a vagyonon osztozkodott, a harmadik, a legkisebb félrehúzódott, anyját siratta. Némelyek szerint elsőként a cselédlány ismerte fel Tegyey Katalint, s rögvest szörnyethalt. Gyermekei és a rokonok egy ideig bámulták, aztán kirohantak. Egyedül a legkisebbik fia maradt, aki azt kérdezte tőle: “Anyám, élsz, vagy a szellemed van itt?” A boldog válasz így hangzott: “Élek, édes fiam!” Miután megölelték egymást, Tegyei Katalin elmesélte “feltámadása” történetét. Másnap Noszlopon és a környező falvakban közhírré tették, hogy Noszlopy Ferenc özvegye ezer-ezer forinttal kívánja jutalmazni családi kriptájuk feltörőit, élete megmentőit. De senki sem jelentkezett a jutalompénzért. A nemesasszony hét, mások szerint tizenhat évvel élte túl “első halálát.”

Ugye milyen izgalmas történetek?

Mégis, ha nem lett volna elég a családtörténet-kutatás veszélyeiről szóló, a bevezetőben említett figyelmeztetés, álljon itt ismét egy, ezúttal a Magyar Családtörténet-kutató Egyesület honlapjáról:

„Internet vándora, aki honlapunkra tévedtél, ha nyomós ok nélkül tetted, menekülj sebesen, mielőtt késő nem lesz! Mert ha egyszer eléd kerül egy háromszáz éves anyakönyv, a maga tiszteletreméltó történelem-illatával és nehezen kibetűzhető ákombákomaival, olvasni próbálod és lassan kibontakozik lelki szemeid előtt őseid falujának sorsa, bánata és öröme, lakóinak kapcsolatai, egyszer csak ott találod magad ük-ükapád, ükanyád mellett és megsejted: óriási bozontos gyökérzet köt a földhöz, melyen elődeid éltek és haltak. Tartok tőle, hogy ezután egyre erősödő kényszert érzel a kutatásra, amely megrendülést, örömet, izgalmakat és nem utolsó sorban eredményeket hoz számodra. Külön ‘katasztrófa’, hogy egy családba is bekerülsz, melynek tagjai már olyanok, amilyenné válsz majd: ők a családtörténet-kutatók. Közöttük jelentőségét veszti majd a mindennapok rohanása és a szerzés vágya is új aspektusba kerül: legszívesebben időt szereznél a megkezdett kutatás folytatására, és nehezen leled a visszavezető utat a fogyasztói társadalomba.”

Nos, ha a megannyi figyelmeztetés ellenére bárki kedvet kapna a személyes kutatáshoz, forduljon bátran a Magyar Családtörténet-kutató Egyesülethez vagy az Országos Levéltárhoz, ahol a szakemberek minden segítséget megadnak az eligazodáshoz, az iratok feldolgozásához, a dátumok feloldásához vagy az idegennyelvű kifejezések értelmezéséhez.