Burokban nevelni – jó vagy rossz döntés?

„A világ szörnyű hely. Ezért költöztünk ki egy zalai zsákfaluba – hogy a gyerekeinknek minél később kelljen szembesülni azzal, mi is történik odakint.” Ezt a mondatot egy ismerős anyuka fogalmazta meg nemrég, miután második gyerekük születése után a fővárosból szó szerint elmenekültek vidékre. De vajon hogyan hat a burokban nevelés a gyerekre?

A gyerekeiket túlságosan (értsd: indokolatlan mértékben) védő és féltő szülők sokszor érvelnek azzal, hogy a lehető legjobbat teszik a gyerkőcökkel azáltal, hogy biztonságban tartják őket. Pedig lehet, hogy épp ezzel az attitűddel teszik ki őket egy igen komoly veszélynek, hiszen hogyan tanulja meg egy gyerek az életrevalóságot, a gyakorlatiasságot, a veszélyek felismerését és mérlegelését, az önálló és felelősségteljes döntéskészséget, és egyáltalán: hogyan lesz önálló, ha mindentől igyekeznek óvni őt?

Hogyan hat a túlságosan védelmező szülő a gyerekre?

A túlvédő szülő tudat alatt azt az üzenetet közvetíti a gyerek fel, hogy a világ nem biztonságos hely. Ennek következében a gyerek úgy nő fel, hogy fél kockázatot vállalni, tehát arra törekszik majd, hogy minél inkább a komfortzónájában maradjon, hiszen azt tanították neki, hogy a legjobb az, ha ki sem mozdul onnan. Ez a „bevésődés” sokszor annyira meghatározó, hogy a gyerek még akkor sem nyit a külvilág felé, ha élete boldogtalan.

A burokban nevelés a gyerek önbecsülését is nagyon alá tudja ásni, hiszen előbb-utóbb azt fogja érezni, hogy valójában nem tartják őt elég életrevalónak, rátermettnek, és a szülei nem hiszik el róla, hogy képes az élet nehézségeivel önállóan szembenézni. Márpedig ezek az érzések komoly sebet ütnek az önértékelés falán.

Burokban felnőni kicsit olyan, mintha az ember állandóan nyugtatók hatása alatt lenne. Tudja, érzi, hogy ami körülötte van, az a valóságnak csupán egy kis szelete, mégsem tud lépni, dönteni. Egy ideig. Ám a legtöbb túlféltett gyerek életében eljön az a pont, amikor a kinti világ mégiscsak „bekopogtat” az ajtón, s ilyenkor a leggyakoribb reakció a lázadás a szülők és az általuk képviselt nevelési elvek ellen.

A láthatatlan börtön

Felnőve ezek a gyerekek kimondottan makaccsá válhatnak, olyannyira, hogy komoly problémáik adódhatnak az alkalmazkodás terén, ami sem a tanulmányaikban, sem a munkahelyükön nem fogja megkönnyíteni a dolgukat. A másik véglet, amikor a gyerek felnőttként is állandóan a biztonságos, védett közeget keresi, s emiatt kerüli a konfliktusokat, vagy bármit, ami ezt az állandóságot egy picit is megbillentené. És épp ez a legnagyobb veszélye ennek a nevelésnek: hogy láthatatlan falat emel a gyerek (illetve később már a felnőtt) köré, amit ő nem tud, vagy nem mer átlépni akkor sem, ha minden körülmény a változást sürgetné.

A szülő jót akar

Természetesen nem ítéljük el a túlóvó szülőket, hiszen a világ sokszor valóban szörnyű, ijesztő, félelmetes tud lenni, s ehhez nagymértékben hozzájárulhatnak a szülők saját rossz tapasztalatai, fájdalmai, boldogtalansága, netán elutasítottsága, kiábrándultsága vagy sikertelensége. Ám éppen azért kellene a gyerekeknek szembesülni a dolgok negatív oldalával is, mert máskülönben nem fogják felismerni a veszélyhelyzeteket, hiszen nem alakul ki bennük a riasztórendszer, ami jelezné, hogy baj van, itt az ideje dönteni. És akkor még nem beszéltünk arról a nehézségről, hogy a túlóvó szülők a legtöbb esetben nem ismerik fel (vagy ha felismerték, nem vallják be) saját félelmeiket gyermekeik jövőjét illetően. A szülők által állandóan újragenerált helyzetekből (amelyek folyamatosan azt hangsúlyozzák, mennyi veszély és rossz dolog leselkedik ránk minden percben) a gyerekek újra és újra megpróbálnak kitörni, ám ahogy félelmeik egyre mélyebben beépülnek gondolkodásmódjukba, személyiségükbe, úgy válik mind lehetetlenebbé a kilépés.

Mit lehet tenni?

A gyerekek onnantól kezdve, hogy megszületnek, megkezdik utazásukat saját függetlenségük felé. A szülőnek pedig az a dolga, hogy miközben természetesen vigyáz rá és óvja őt, ezzel egy időben bátorítson, támogasson és hagyja a gyereket megtapasztalni mindazt, amit életnek nevezünk.

A három kulcsmondat:

–          Hagyjuk a gyerekeket elesni, hibázni, megtapasztalni az elutasítást, a féltékenységet, a vereséget.

–          Hagyjuk a gyerekeket, hogy bízzanak önmagukban, képességeikben, felelősségtudatukban és érzelmi intelligenciájukban.

–          Hagyjuk a gyerekeket a maguk útját járni és igyekezzünk nem átadni nekik félelmeinket.