Csillagszemű gyermekeink

Húsz éves a Csillagszemű táncegyüttes. A néptánccsoportot létrehozó Tímár-házaspár célja két évtizede és ma is az, hogy minél több gyermek minél kisebb korban ismerkedjen meg a még bizonyos tájegységeinken elevenen élő néptánc és népzene hagyományával, s az ne csupán a színpadi megjelenítés által és muzeális értékként, hanem mint megélt tapasztalat épüljön be a mindennapi életünkbe.

Molnár István a Magyar tánchagyományok című könyvében így jellemzi a magyar táncosok magatartását: „A magyar táncban a férfinak és nőnek külön sajátos testtartása van. A nőé könnyed, finom: szinte lebeg a földön, tánc közben szava nincsen. Egyik kezét táncosa vállán tartja, a másikat leengedi, kötényét vagy szoknyáját fogja vele. Ha egyedül táncol, kezei csípőjén vannak vagy pedig egyik keze csípőn, a másikkal szoknyáját vagy kötényét fogja. A férfi tartásában viszont a magányos táncaiban teljes szabadság, de visszatartott, méltóságteljes mozgás uralkodik. Karját úgy hordozza, ahogyan a tánc követeli. Mozgása mindig feszes, férfias, délceg, minden furcsa, kirívó mozdulattól mentes. Bármilyen gyors is mozgása, mindig uralkodik rajta. Ha kettesben táncol, a leány előtt rakja a figurákat, szinte csak neki járja. Tekintete legtöbbször a tánc egész tartama alatt a leányon függ, mozgásával felel annak elismerő tekintetére. Ha pedig összefogódznak, mindig vigyázva, gyöngéden viszi a leányt, tisztelettel van minden mozdulatában.” 

Mivel a Tímár- módszer a néptánc világában azt jelenti, amit a Kodály-módszer a zenében, itt a gyermekek a magyar néptáncot mint táncanyanyelvet tanulják Sanyi bácsitól (Tímár Sándor) és Böske nénitől (Tímár Böske), valamint lelkes segítőiktől, akik korábban szintén az ő tanítványaik voltak. A magyar tánc összetett, ámde kódolható, a beavatottak számára érthető jelrendszer, s ez igaz  mind egyéni férfitáncainkra, mind páros táncainkra. Ha egy gyermek valóban anyanyelveként sajátítja el, érteni, beszélni fogja ezt a nyelvet, melyen a táncosok  „a valóságot nem közvetlenül mondják el, hanem áttételesen…  a táncban: a buja hév kényes mozdulatokban nyer megfogalmazást, kifejezést, megformálási lehetőséget. A táncok régi stílusú „előadásában” (idézőjelben ismét, mert itt is inkább magának a táncosnak van szüksége arra, hogy indulatát így süsse ki, öntse formába, s nem a közönségnek szól) ugyanerről van szó: az érzelem áttételes, szimbolikusnak is nevezhető megfogalmazásáról, feldolgozásáról.” – írja Andrásfalvy Bertalan, s hozzáteszi, hogy tulajdonképpen a beszélt nyelv is jelrendszer, melynek segítségével nemcsak gondolatok, hanem érzelmek kifejezésére is alkalmas jelképeket hoz létre a nyelvet beszélő ember. Éppen úgy, mint a művészet a maga jeleivel, jelképeivel.   

Kallós Zoltán épp táncaink improvizatív jellege miatt emeli ki, hogy rengeteg motívumot, tánclépést variálhat a táncos saját kedvére, azaz a táncaink eredeti funkciójuk szerint kommunikációs kódot is jelentettek a közösségen belül. Szerintem a magyar néptánc megismerése, elsajátítása éppen ebből fakadóan segít meglelni a helyes egyensúlyt az önmegvalósítás, az önkifejezés és a közösségi célok szolgálata közt.

Mivel a magyar néptánc a világon a legimprovizatívabb, hiszen több, mint tízezer, egyes források szerint már tizenkétezer improvizatív magyar néptáncváltozat rögzítését végezték el eddig, a táncosok és koreográfusok számára mindez az önkifejezés korlátlan lehetőségét biztosítja. „…Improvizált táncaink megtartása csak magasabb fokú tánckészséggel és állandó gyakorlással lehetséges. Gyakorlás nélkül a kis formák közti kapcsolat rohamosan lazul, felbomlanak a tánc közben létrehozott nagyobb struktúrák. Az igazán jó táncos mindig a kötetlen táncformát választja az önkifejezésre, s táncigényét is ez elégíti ki. A kötött forma egy idő után egyhangúvá, unalmassá válik. Viszont a Kárpát-medencében egy-egy faluban mindössze három-négy tánctípust találunk, ezeket azonban ki-ki a maga egyéniségének megfelelően alkalmazza.” – olvashatjuk Martin György tanulmányában.