Egy vérből valók vagyunk

Természetes, alapvető közegünk, nem találtak még ki jobbat helyette. Sokan kétségbe vonják a jelentőségét, sokan a végét jósolják, ám újra és újra bebizonyosodik, hogy szükség van rá. 1994 óta külön napot szentelnek neki. Ma van a család nemzetközi napja.

Ki van az én családomban?

Néhány napja a családok sokszínűségét illusztrálandó, piktogramokkal mutatták be, hogy milyen sokféle együttélési forma alakult ki és van jelen a jelenkori társadalmukban. Úgy tűnik, a papa-mama-gyerekek hagyományosnak mondható felállást az élet különböző variánsokkal bővíti, de azért nem nevezhető családnak mindenfajta egy fedél alatt élés. A törvények, és eredeti értelme szerint, család már két vérszerinti rokonságú ember életközössége is, például egy gyerek és az őt egyedül nevelő szülő, vagy egy házaspár is, akik döntésükkel kinyilvánították, hogy életre szóló szövetségre lépnek. Ezt a kicsi, de szoros köteléket veszik körül a nagycsalád más tagjai, a nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek.

Családi kép – torz tükörben

A média vélemény-, sőt viselkedésformáló szerepe nem kétséges, a megjelenő témák és az azokban közölt értékítéletek előbb-utóbb változást indítanak be a nézők-fogyasztók gondolkodásában és szokásaiban. Ideális esetben ezek valami többre, jobbra késztetik őket.

A családról – ami az emberi élet kiteljesedésének színtere és a gyerekek nevelésének legjobb közege – a legmodernebb elméletek sem mondanak le. Sokféle módját láthatjuk a különböző együttélési formáknak, amelyek gyakran nem nevezhetők optimálisnak, mégis sikeresen teljesítik az utódok felnevelését.

Nem mindegy azonban, hogy a család melyik arcát mutatja a média, melyik mintát állítja követendőként és mindezt milyen arányban teszi. A családról szóló műsorok általában olyan képet tárnak a nézők elé, amelyek inkább elborzasztják, mintsem vonzóvá teszik a gyerekvállalást, a házasságot. Ha gyerek kerül a képernyőre, akkor vagy elvált szülők „hagyatékaként”, vagy adoptált árvaként. A teljes családban élőkről pedig biztosan kiderül, hogy az egyik szülőnek régóta szeretője van. Ez mind azt sugallja, hogy nem is létezhet harmonikus család. Egy „normális” család, ahol a hétköznapi csaták a házi feladat megírásáért, a vacsora készítés és utána az elpakolás körül zajlanak, a szülők próbálják szeretetben őrizni a párkapcsolatukat és a gyerekeiket következetesen nevelik, nincs erőszak, nincs megcsalás – nem a képernyőre való.

 „A családi tragédiák, a különös családi események médiareprezentációi elhitetik, hogy általában a családokban előfordulhatnak hasonló esetek, és az általánoson keresztül azt, hogy velünk is megtörténhetnek. A média az egyedi tragédiát, devianciát, agressziót társadalmi szintűként, ún. ’családi problémaként’ mutatja be, a közönség tagja pedig a maga egyéni szintjén fogja fel, és azonosul vele.” (Aczél Petra)

A családban élés a többségünknek születésünktől fogva adottság, amit a külső körülmények és egyéni adottságaink befolyásolnak, de azt, hogy hogyan érezzük benne magunkat, hogy sikerül-e betöltenie az alapvető biztonságot nyújtó szerepet, az nagy mértékben a szülők elkötelezettségétől, elhatározásától függ. És azt se felejtsük el, hogy semmilyen együttélés nem képzelhető el súrlódások, egyéni érdekek feladása nélkül. Ezek feloldásához nemcsak konstruktív, elfogadó légkör, hanem nagy adag humor is kell.

Lackfi János:

CSALÁD

Lementünk vidékre, ahol

rohadt nagy a meleg,

mindig tyúkfosba lépek, és összekenem

a persze fehér nadrágomat.

A budi szaga csípi az orromat,

undokok a fenekemre szálló legyek,

és ugyanezek a legyek

az ételemen.

Az öregek meg csak

tömnek, hogy jaj, hát nem is ettél,

lesovánkodol, kincsem,

vegyé még, most sütöttem,

nekem meg már a fülemen is

sütemény jön ki.

Meg a könyökömön.

És amikor nénéék is bepréselődnek

a kocsiba, hogy meglátogassuk

a Jóskát, a Kislajcsit meg a Piroskát,

akiket még sosem láttam,

pedig ők annyit beszélnek rólunk,

szinte csak rólunk beszélnek mindig

(nem lehet valami izgalmas téma!),

és megyünk, és apám vezet,

és az Alföld tök ugyanolyan mindenütt,

és egymásnak szorulva szuszogunk,

szuszogva szorulunk,

és dől rólunk az izzadság,

akkor az jut az eszembe,

hogy ez a billegő, forró, csípős szagú valami,

amiben mind benne vagyunk,

ez nem egyszerűen a kocsi,

ezt hívják úgy,

hogy család.