Együtt alszunk a babával. Probléma?

Nagyanyáink korában még teljesen természetes dolog volt, hogy a csecsemő az anyja mellett alszik az ágyban. Aztán jött egy korszakalkotó vélemény ennek veszélyével kapcsolatban, így a következő generáció már kiságy-párti volt, és belém is azt sulykolták még tizenöt évvel ezelőtt, hogy az együttalvás életveszélyes a gyerekre nézve.

Ezek után nem is csodálkozom azon, hogy amikor amikor a szülés után elmeséltem, hogy Kátya velem alszik, vagy megdöbbenéssel reagáltak az ismerőseim, vagy megkönnyebbülve sóhajtottak fel, hogy akkor ezek szerint nincsenek ezzel a dologgal egyedül. Utóbbiak sajnos úgy élték meg a babával való alvást, mintha valami törvényellenes dolgot csinálnának, és mégcsak említeni se merték másoknak.

Az utóbbi időben elég sokat olvasgattam a témával kapcsolatban, és ahogy látom, még mindig megy az ijesztgetés és a vita arról, hogy szabad-e az együttalvás vagy sem. Teszik ezt úgy, hogy egyetlen alapos felmérés sincsen még arról, hogy a külön ágyban vagy a szülői ágyban bekövetkezett bölcsőhalálok száma a magasabb, ahogyan arról sincs, hogy egyáltalán hányan alszanak együtt a csecsemővel, és mennyien vannak azok, akik külön. 

Magam részéről teljesen természetes dolognak tartom, hogy amíg Kátya igényli, addig velünk alszik. Innentől kezdve pedig nem az a kérdés, hogy szabad-e, hanem, hogy hogyan tudjuk mindezt biztonságossá tenni. Zárójelben megjegyzem, a kiságyban való alvás is lehet veszélyes, ott is vannak alapvető szabályok. Ugyanígy az együttalvásnál is. 

– Az ágymatracot teljesen a falhoz toltuk, Kátya pedig köztem és a fal között alszik, így beszorulni sem tud és le sem esik az ágyról. 

– Elképzelhetetlennek tartom, hogy a gyerekre feküdjek, mivel egész éjjel teljes mértékben, fizikailag és lelkileg is tudtában vagyok annak, hogy ott alszik mellettem. Minden rezzenésére felébredek, ha a férjem fordul egyet, álmomban is védelmezően átölelem (apja szokott is szórakozni ezen a mozdulaton). Ez a reflex már akkor kialakult, amikor még a méhen belül volt, éjszakánként a hasamra vigyáztam és óvtam minden rossz mozdulattól. Férjemnek viszont úgy érzem, még idő kell ennek az érzékenységnek a kialakulásához, ezért inkább nem fektetem kettőnk közé, vagy ha igen, akkor hamar átkerül csak az én oldalamra. De az ő esetében sem attól tartok, hogy ráfekszik és megfullad a baba, hanem, hogy forgolódás közben véletlenül megcsapja a kezével.