Élet roncsolt arccal: a savtámadások áldozatai

Archana, az indiai lány szomszédja egy fura, zaklatott elméjű fiú volt. A fiatalember minden nap zaklatta Archanát, és azzal fenyegette meg, hogy ha nem lesz a felesége, megöli őt. Archana igyekezett udvariasan elhárítani a kérést, ám egy napon a fiú megjelent a házukban és savval öntötte le Archana arcát. A lány órákig semmiféle segítséget nem kapott. A sav a csontjáig marta le a bőrt az arcáról, megvakította őt és egy pillanat alatt semmivé foszlott minden, amiről Archana valaha is álmodott…

Archana története sajnos egyáltalán nem különleges, vagy ritka: a savtámadás számos országban teljesen bevett és napi szinten gyakorolt büntetés az „engedetlen” nők ellen. Afrika, India, Kína, Dél-Amerika számos országa, Afganisztán, Irán, Törökország – ezek csupa olyan helyek, ahol ez a fajta bosszúállás mindennapos. Egy feldühödött férfi savat önt egy nő arcára, testére, akinek onnantól – a rettenetes fájdalmon kívül azzal is meg kell küzdenie, hogy az emberek elfordulnak, iszonyodnak tőle, munkát szinte esélye sem lesz találni, és mentálisan, fizikailag és érzelmileg egyaránt súlyosan sérül. S hogy mi indokolja a támadásokat? Nos, mondjuk az, ha a nő nem fiú-, hanem lánygyermeket mert szülni. Ha nem elég odaadó feleség. Ha elsózta az ételt. Ha nem akarja a házasságot, amit felkínáltak neki. Egy szóval: bármiért.

“Bárcsak egy napon úgy sétálhatnék végig az utcán, hogy az emberek nem fordítják el a fejüket.”

A savtámadás túlélőinek még a (ritkán megkapott) megfelelő orvosi ellátás ellenére is egész életüket eltorzult testtel / arccal kell leélniük. Nagyon sokan elszigetelődnek a társadalomtól, a stigma pedig, amit hordoznak, tökéletesen porrá zúzza az önbecsülésüket. A pszichés és fizikai distressz és az anyagi nehézségek együttesen pedig elviselhetetlen terhetek rónak ezekre a szerencsétlen nőkre.

A savtámadások száma évről évre nő, bár az is igaz, hogy az elmúlt időszakban az áldozatok, köszönhetően a nagyon komoly civil szerveződéseknek elkezdtek beszélni, feljelentéseket tenni, kiállni a szűkebb-tágabb nyilvánosság elé, és vállalni magukat és a történetüket. Ennek a folyamatnak az egyik aktuális megnyilatkozása a Make Love Not Scars-kampány, amelynek kampányfilmjében egy savtámadás-túlélő fiatal lány, Reshma ad sminktippeket, majd hozzáteszi: rúzst épp olyan könnyen vásárolhatsz bárhol, mint savat. A savtámadásoknak pedig minden egyes nap áldozatul esik valaki.

A kampány célja – az elrettentésen, a figyelemfelhíváson, a megelőzésen és az áldozatsegítésen kívül – az, hogy ne lehessen savat vásárolni, tehát legyen ellehetetlenítve, hogy bárki besétáljon egy üzletbe, és ott bármiféle korrozív savat vehessen. (Egy liter kénsavhoz számos országban fillérekért lehet hozzájutni bármelyik autóalkatrész-boltban…)

A fenti kezdeményezésen kívül számtalan más, savtámadások elleni megmozdulást, projekttel találkozhatunk. Egyre több az adománygyűjtő oldal, ahol az áldozatok plasztikai műtétjeihez szükséges összeget igyekeznek előteremteni, de vannak oldalak, ahová fotókat lehet feltölteni személyes történetekkel együtt, máshol pedig petíciókat írhatunk alá ennek a szörnyű gyakorlatnak a visszaszorítására és – hosszú távon – megszüntetésére.

Fájdalom

A savtámadások rendkívüli fájdalmat okoznak az áldozatoknak. A sav szétmarja a bőrt és a húst, lehatolva egészen a csontig, aminek következtében az áldozatok egészen elképzelhetetlen kínokat állnak ki. Az orvosi ellátás sem sokat tud segíteni, hiszen a sav okozta károkat nem lehet megállítani, visszafordítani. A legtöbb áldozat vakon, torz arccal, vagy más, rettenetesen roncsolt testrészekkel kénytelen leélni az életét, miközben a támadók tökéletesen helyesnek, indokoltnak és méltónak tartják cselekedetüket.

A savnak rettentő hatása van a bőrre és a belső szervekre. A legtöbb támadás során hidrokloridot és kénsavat használnak. Ezek a korrozív folyadékok gyakorlatilag „elolvasztják” a bőrszöveteket, valamint az alatta lévő izom- és zsírrétegeket, sőt, sokszor még a csontba is behatolnak. A szembe kerülve a sav azonnali vakságot okoznak. Az orr, a fülek, a száj, a szemhéjak egyszerűen leégnek. Mindezek következtében az áldozat sem dolgozni, sem tanulni nem lesz képes többé – vagy legalábbis sokkal nehezebben tud részt venni bármiféle képzésen, a munkaerőpiacon pedig nyilvánvalóan nem ezek az emberek azok, akiket szívesen alkalmaznak. (Tisztelet illeti azokat a szervezeteket, munkahelyeket, amelyek kimondottan az áldozatok felkarolásával foglalkoznak és munkát, megélhetést biztosítanak nekik!). Vannak, akik olyan súlyos sérüléseket szenvednek, hogy teljesen másokra utalva tudják csak folytatni életüket.

…előtte…utána…

Trauma

A sav addig égeti a bőrt, folytatva elképesztően durva roncsoló hatását, amíg azt le nem mossák. Sajnos azonban a támadások kiemelkedő többségében nemhogy orvosi segítségre nem számíthatnak a szerencsétlen áldozatok, de még a legminimálisabb ellátást sem kapják meg. Sokszor órákig agonizálnak a fájdalomtól, mire valaki rájuk talál.

Az áldozatok az iszonyú fájdalom mellett mentális traumát is átélnek, amely alapvetően változtatja meg gondolkodásukat, érzéseiket, egész személyiségüket. A leggyakoribb tünetek a depresszió, a rémálmok, az álmatlanság, a paranoia, a rettegés attól, hogy kimerészkedjenek más emberek elé. Jellemző még az iszonyú, görcsös migrén, a memóriazavar. Az áldozatok nagy többsége iszonyú szégyenérzetről és magányosságról számol be. Rettegnek attól, hogy meglátják őket, de attól is, hogy így, elzárva a külvilágtól, egy sötét szobában kell leélni az életüket. Tükörbe sosem tudnak többé nézni, hiszen amit ott látnak, az minden nő legszörnyűbb rémálma. Sokukon örökre erőt vesz a tökéletes reménytelenség és az értéktelenség tudata.

“Nem csak az arcomat tetted tönkre, de az álmaimat, az életemet, a reményemet és a lelkemet is.”

Stigma

Mivel a savtámadásoknak helyet (és lehetőséget) adó országok társadalmaiban keményen tartja magát az a vélemény, hogy ha egy nővel ilyen történik, az bizonyára megérdemelte, amit kapott, az áldozatoknak sokszor szűkebb-tágabb környezetük elítélő, megbélyegző attitűdjével is szembesülniük kell. Sokan nem csupán néma megvetéssel tekintenek rájuk, hanem nagyon is  szóvá teszik, megalázzák, kinevetik ezeket a szerencsétlen nőket, akiknek nagy része sosem kap semmiféle támogatást, arról pedig ne is beszéljünk, milyen kevesen jutnak el szakemberhez (ld. pszichológus), vagy mennyire kevés nőnek van lehetősége plasztikai műtétre. És itt nem egyetlen műtétről beszélünk: a savtámadások okozta roncsolás a legtöbbször olyan mértékű, hogy 40-50 beavatkozásra is szükség lehet, mire legalább valamiféle látványos javulásról beszélhetünk, miközben az áldozatok nagy többsége kimondottan rossz anyagi körülmények között él. Marad tehát a remény és az adománygyűjtő szervezetek…