Családháló

Kezdőoldal Háttér Elidegenedés családon belül

Elidegenedés családon belül

Van, hogy a szülő-gyerek kapcsolat teljesen normális: a fiad vagy a lányod, 15 évesen nem bírta elviselni, hogy egy levegőt szívjon veled, 25 évesen egyszer csak hajlandó meghallgatni téged és tanulni tőled. Ám a dolgok nem mindig alakulnak ilyen jól…

Írta: Gyarmati Orsolya,

Van, hogy a szülő-gyerek kapcsolat teljesen normális: a fiad vagy a lányod, 15 évesen nem bírta elviselni, hogy egy levegőt szívjon veled, 25 évesen egyszer csak hajlandó meghallgatni téged és tanulni tőled. Ám a dolgok nem mindig alakulnak ilyen jól…


Sok családban, ahogy nőnek a gyerekek, úgy lesznek egyre hatalmasabbak az ellentétek szülők és utódok között, s egyszer csak azt veszik észre, hogy családból egy csoport egymás mellett élő szomorú, magányos emberré váltak…

 Az ilyen családokban a kamaszkor ingerlékenysége és frusztrációja nem szűnik meg, ahogy a gyerek felnő: az ellentétek ahelyett, hogy csökkennének, egyre nagyobbak lesznek, s mire eljön a felnőttkor, állandóvá válik a harag és a neheztelés szülők és gyerekek között.

Számtalan család küzd ilyen és hasonló helyzetekkel, mégis: alig beszélnek róla. Tabu, szégyen, stigma ez is, mint oly sok más, családban történő dolog. Ha egy szülő panaszkodik kamasz gyerekére, az más: megértő fülekre talál, sorstársakra. Könyvek ezrei szólnak arról, hogyan találjuk meg egy serdülővel a hangot. Ám ha arról próbálsz beszélni, milyen gondjaid vannak a felnőtt gyerekeddel, valahogy elmarad az együttérzés. Ja, kérem, nem így kellett volna csinálni, nevelni, hanem úgy, meg úgy. Hát, igen, itt az eredménye az elmúlt évtizedeknek… Persze, ezeket a mondatokat inkább csak sejtetik veled, és egyértelműen éreztetik: késő bánat. Itt már nem lehet panaszkodni.

Rendkívül fájdalmas, amikor a saját családtagjainktól idegenedünk, távolodunk el érzelmileg. Vagy ők tőlünk. Egy nemrég megjelent brit tanulmány éppen ezt a témát feszegeti. A “Hidden Voices: Family Estrangement in Adulthood” (Rejtőző hangok: családi elidegenedés felnőttkorban) összeállítói a Cambridge-i Egyetem Családi Kutatóközpontjának és a Stand Alone nevű karitatív szervezetnek a közös munkája. A Stand Alone olyan felnőtteket támogat, akik elidegenedtek saját családjuktól. A kutatásban 800 18-60 közötti ember vett részt. Ők egytől egyig eltávolodtak vagy az egész családjuktól, vagy a családon belül egy bizonyos személytől (szülőtől vagy gyerektől). Átélték a némaság, a tehetetlenség, a megalázottság és az elutasításból fakadó szégyen érzését. Sokan úgy gondolták, mások azért kerülik őket, mert annyira elítélik a családi problémáikat. Számos résztvevő elmondta: nagyon jó lett volna valamiféle segítség, a szociális szolgáltatások ugyanis ebben az esetben haszontalanok.

Más családok boldogságát, harmóniáját látni, születésnapokat túlélni, ami arról szól, hogy más emberek örülnek annak a ténynek, hogy élünk, karácsonyt, újévet átélni ezzel a veszteséggel… mindez iszonyú fájdalommal jár, hiszen ezek a hétköznapoknál is jobban emlékeztetnek arra az érzelmi traumára, amit a szeretett családtag elvesztése miatt érzünk.

 „Hosszú ideje nem beszélek anyámmal”, mondja egy 34 éves nő. „Nem veszem fel a telefont, ha hív. De minden áldott nap hallom a hangját a fejemben és minden nap megkérdezem magamtól, helyesen cselekszem-e. Újra és újra lejátszódnak bizonyos jelenetek a fejemben. Elképzelem, hogy megint jóban leszünk, de aztán, ahogy továbbnézem a képzeletbeli filmet, azt is látom, hogy újra és újra beleütközöm majd a dühébe és a kritikájába. Soha nem fogom tudni elfogadni, hogy így eltávolodtunk egymástól.”

A családi kötelékek alapvetően határozzák meg érzelmi és pszichés felépítésünket. Mi késztethet arra valakit, hogy ezeket a kötelékeket elvágja? A leggyakoribb ok a fizikai, érzelmi vagy szexuális bántalmazás: a 800 megkérdezett közül igen sokan mondták el, hogy emiatt szakítottak családjukkal, vagy valamelyik szülőjükkel. Ám vannak ennél jóval kevésbé egyértelmű okok. Ilyen például a túlzott elvárások, a nem egyértelmű szerepek a családban, a bizonytalanság, a félelem, stb. A felmérésben részt vevők 20 százaléka nyilatkozott úgy, hogy az adott családdal / családtaggal való viszony fenntartása kimondottan kockázatos, veszélyes volt számára. Egy „problémás „ szülő „ gyerek sokszor éli át, hogy elutasítják vagy nem fogadják el a sok-sok helytelenítés, csalódottság kifejezése folytán. Amikor egy (felnőtt) gyerek döntött úgy, hogy megszakítja a kapcsolatot, annak sokszor az volt az oka, hogy a gyerek úgy érezte: fenntartani a viszonyt iszonyúan megterhelő, sőt, elviselhetetlen számára érzelmileg.

A Hidden Voices-felmérésből az is kiderül, hogy az elidegenedés nem a kamaszkorban, hanem elsősorban 24-35 éves korban alakul ki végleg a gyerekekben. Noha a családtagok közti elidegenedés néha csak átmeneti, egy felnőtt gyerek, aki ezt átéli, nagy valószínűséggel azt fogja gondolni, hogy a szülőkkel való működő kapcsolat – ami mentes a fájdalomtól, a megaláztatásoktól, az elárultság érzésétől – soha nem lesz lehetséges. Ami segítséget, vigaszt jelenthet ezeknek az embereknek, az valaki, aki meghallgatja őket, aki normálisnak látja őket, és aki azt mondja nekik: „minden rendben van veled”. Az is segítség, ha ezek a családjuktól elidegenedett nők és férfiak találkoznak olyanokkal, akik hasonló cipőben járnak és átélték ugyanazt a fájdalmat.

Forrás: : Psychology Today (via)

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Presser Gábor: édesapám 50 szál rózsával köszönte meg a mamámnak, hogy a világra hozott

A népszerű zenész szülei elbeszéléséből tudta meg, hogy a kórházban, ahol világra jött, a mellettük lévő szobában volt egy zongora....

Close