Engedd leválni a gyereket, ne halj bele!
A leválás szó a szülők egy részében hamis érzetet kelthet. Két tévedés gyakori ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy ez valami szörnyűség: aki leválik, az elválik a szülőtől, és hát ki akarná, hogy szeretett fia, lánya idegenként tekintsen rá? A leválás ebben az olvasatban veszteség, olyasmi, ami következtében kevesebb, tartalmatlanabb lesz a kapcsolat. A másik tévedés, hogy ha el is fogadjuk a leválás szükségességét, teljes egészében a gyermekre kell bízni a feladatot, hiszen ő válik le ugyebár, nem pedig a szülő, tehát nyilván neki van dolga ez ügyben.
A leválás szó a szülők egy részében hamis érzetet kelthet. Két tévedés gyakori ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy ez valami szörnyűség: aki leválik, az elválik a szülőtől, és hát ki akarná, hogy szeretett fia, lánya idegenként tekintsen rá? A leválás ebben az olvasatban veszteség, olyasmi, ami következtében kevesebb, tartalmatlanabb lesz a kapcsolat. A másik tévedés, hogy ha el is fogadjuk a leválás szükségességét, teljes egészében a gyermekre kell bízni a feladatot, hiszen ő válik le ugyebár, nem pedig a szülő, tehát nyilván neki van dolga ez ügyben.
A leválás talán nem a legszerencsésebb kifejezés, a kapcsolat átalakulásáról van szó, arról, hogy – jó esetben – megkapta a gyermek, amire szüksége volt, hogy egészséges személyiséggé érjen: a szülő figyelme lanyhulhat, kissé hátradőlhet, tudva, hogy már nincsenek szavainak, tetteinek olyan hatása, mint korábban, ugyanakkor el is kell fogadnia, hogy már elmúlt a formálás ideje.
Na persze, itt rögtön hozzá kell tenni, hogy korábban, bár nagyon is formálta a szülő a gyermeket, nem úgy, ahogy ő képzelte, nem az intésekkel és tanácsokkal, hanem a jelenlétével, azzal, amilyen, ahogy reagált a csemetére. Hogy mikor kezdődik ez az átalakulás a szülő-gyermek kapcsolatban: leginkább a születésekor.
A leválás valójában nem egy lépés, hanem a szülő-gyermek kapcsolat folyamatos alakulása. Ha egészséges a kapcsolat, akkor más a négyévessel, mint a másfél évessel, és egészen más a kamasszal, mint a kisiskolással, és folytathatnánk a sort. De ha mégis határt kell húznunk, akkor az legyen a kamaszkor, mikor valóban el kell fogadnia a szülőnek, annyi értéket sikerült átadni a gyereknek, amennyit addig átadott, és ha ez nem épült be, akkor keménykedéssel, szigorral, kontrollal már nem pótolható a baba- és kisgyermekkor személyiségépítő hatása.
A kamaszkor annak is – sok szülő számára – fájdalmas időszaka, hogy a gyermeknek egyes kapcsolatok fontosabbak lesznek, mint a vele való kapcsolat. Ez az, amit valójában sok anya és apa nehezen visel.
