Ezért szenvedünk a kapcsolatainkban

Kapcsolatainkba mindannyian jelentős, hozott anyaggal érkezünk , amelyben benne vannak korábbi kapcsolati élményeink, csalódásaink, örömeink és reakciómódjaink, illetve családi hagyományaink is.

A híres pszichoanalitikus elképzelése is ebből indul ki és leginkább a szülő-gyerek kapcsolati élet tanulmányozásából felhalmozott tapasztalatok mentén ragadható meg.

A Kernberg által is képviselt tárgykapcsolat elméleteknek nevezett megközelítések lényegét az a feltételezés képezi, hogy az ember személyisége csecsemőkortól kezdve az elsődleges gondozóival (általában anya és apa) való kölcsönhatásban szerveződik. Ebből kifolyólag a gondozó és a gyermek közti kapcsolatban megjelenő interakciók és érzelmek a legmeghatározóbbak a személyiség fejlődése szempontjából , amelyek modellként szolgálnak a felnőttkori kapcsolódáshoz , illetve a kapcsolatokkal együttjáró érzelmek kezeléséhez is. Mivel a csecsemők érzelmi és kapcsolati élete kezdetben még teljes mértékben képlékeny, természetes, hogy a szülőkkel való kommunikáció élményei alakítják a gyermek belső világának alapjait. Az ebben a viszonyulásban egészen korán bevésődött tapasztalatok mentén kialakult érzelmi állapotaink felnőttkori kapcsolatainkban tudattalanul újra aktiválódnak.

Az ember első tapasztalatait a szüleitől kapja

Igazából nem kell különösebben misztikus dolgokra gondolni, egyszerűen arról van szó, hogy világrajötte után a gyermek először mindent édesanyjával és apjával való viszonyában tapasztal meg , ez pedig értelemszerűen meghatározó lesz abban a tekintetben, hogy milyen képet alakít ki magáról, másokról, és milyen elvárásokkal, elképzelésekkel megy bele kapcsolataiba élete folyamán .

Hogy jobban megértsük, próbáljunk egy pillanatra a csecsemők szemszögébe helyezkedni. Az újszülöttek teljes mértékben függnek szüleiktől, és szüleik visszajelzéseitől. A világ tele van számukra még értelmezhetetlen és ijesztő külső ingerekkel, valamint belső, testi érzeteiket sem tudják a helyükön kezelni. A külső és belső történések értelmezésére, és az e zekkel járó stressz elviselésére még nem képesek, ezért szüleik segítségét igénylik ebben.

A modern pszichoanalitikus elképzelések szerint ez nagyjából a következő módon történik: a gyermek stresszt él át, amelynek következtében nyugtalanná válik és jelezni – általában sírni – kezd. Ilyenkor gondozója kapcsolatba lép vele, és megpróbálja megfejteni, hogy mi lehet a probléma oka. A sírással járó feszültség érthető módon a szülőkben is stresszes állapotot idéz elő, akik ideális esetben nyugtató, oltalmazó és a gyermek igényeihez illeszkedő viselkedéssel tudnak reagálni, például megérintik, ringatják, etetni, altatni próbálják. Ennek következtében a keletkezett feszültségek ebben a kapcsolódásban elviselhetővé szelídülnek és a gyermek felé immár általa is kezelhető formában tükröződnek vissza az anyuka vagy apuka részéről.

Ezekben a helyzetekben, amennyiben “ elég jó” szülei vannak, a gyermek rendkívül fontos tapasztalatokkal gazdagodik, amelyek nagyjából a következők lehetnek: bízhatok a másikban, mert észleli, ha baj van és kisegít. A hozzám közelállók figyelnek rám, és megfelelően reagálnak az igényeimre (nem aggódnak túlzottan, de ha gond van, aktívan közbelépnek). Pont annyit segítenek, ami ahhoz kell, hogy utána egyedül ismét jól érezzem magamat és szabadon folytassam felfedező tevékenységemet. Az említett függő helyzetből fakadóan ezeket az élményeket egy csecsemő sohasem élhetné át a szülő segítsége nélkül a fent ismertetett kommunikációs folyamat hiánya folytán. Ha belegondolunk, mindezek az élmények kísértetiesen hasonlítanak azokhoz az alapvető dolgokhoz, amiket általában várunk a hozzánk közelállóktól felnőttkori kapcsolatainkban is .

Miből lesz a kapcsolati probléma?

Természetes, hogy a fent leírt rendkívül finom párbeszéd szülők és gyermekek között nem tud maradéktalanul megvalósulni minden pillanatban, illetve számos külső tényező is megzavarhatja ennek az intim kapcsolatnak a működését. Ahhoz, hogy az érett szeretetkapcsoltokra való képesség optimálisan fejlődjön, szükség van egy “elég jó szülőre”, aki az esetek nagyrészében biztosítja a fent említett szerető környezetet a gyermek számára és képes fenntartani saját lelki egyensúlyát, ezen túl pedig a gyermekét is, bármi is történjék.
e mi a helyzet akkor, amikor a szülők képtelenek megfelelő, biztonságos, a gyermek igényeihez illeszkedő bánásmódot biztosítani, netán kifejezetten káros magatartást gyakorolnak? Kernberg elképzelése szerint a szülő-csecsemő kapcsolatoknak egy meghatározott fejlődési pályán kell haladniuk, amelyben a gyermek ugrásszerű változásaihoz kell tudattalanul illeszkednie gondozóik bánásmódjának , és érzékeny módon kell ráhangolódniuk azokra. Egy agresszív, bántalmazó szülő – függetlenül attól, hogy fizikailag vagy verbálisan bántalmaz – például biztosan nem tud ráhangolódni gyermeke érzelmi világára, hiszen saját indulatai ezt lehetetlenné teszik, sőt a kialakult feszültségért a gyermeket hibáztatja és bünteti a lehető legkárosabb módon.