Felnőtt vagyok. De mitől?

Lediplomáztam. Megnősültem. Férjhez mentem. Autót vettem. Gyerekeim születtek. Vezető pozícióban vagyok. Nagyobb autót vettem. Felnőtt lettem?

Régen mintha egyértelműbb lett volna a határ felnőtt- és gyermekkor között. A középkorban nem is volt gyerekkor: a gyerekeket kis felnőtteknek tekintették. Később, úgy a 90-es évek közepéig egy gyerek addig volt gyerek, amíg be nem töltötte a 18-at. Onnantól felnőttnek tekintették. Leérettségizett, elment dolgozni, vagy egyetemre, családot alapított, munkája lett, fizeti a csekkjeit, hitelt törleszt, ez az élet rendje, így élnek a felnőttek.

Ma pedig, abban a korban, amikor sokszor még a harmincévesek sem repülnek ki, miközben sok tizenéves tapasztaltabb szexuálisan, mint számos negyvenes, minden eddiginél időszerűbb a kérdés: mitől válunk felnőtté?

A felnőttség definiálására igen sok elmélet született. Jeffrey Arnett például úgy véli, a gyermek- és a felnőttkor között van egy átmeneti időszak, amikor belenövünk a felnőttkorba. Szerinte egy felnőtt akkor felnőtt, ha tud és akar felelősséget vállalni, képes döntéseket hozni és anyagilag független másoktól. Ez utóbbi kitétel erősen sántít, mert a kétkeresős családokban éppen az a lényeg, hogy mindkét keresetre szükség van, az egykeresősökben pedig a fizetést nem kapó fél ezek szerint gyerek és csak úgy mellesleg nyolcgyerekes családanya…

Mások úgy vélekednek, hogy Arnett gondolata merő tévedés, nincs átmeneti időszak, csupán kitolódó tinédzserkor. A harmadik csoport szerint nincs itt semmiféle kérdés: ha az ember karriert csinál, megnősül és szülő lesz, akkor felnőtt, és kész. A megkérdezett 18­-29 évesek pedig azt mondják: egyiknek sem érzik magukat (ezek szerint Arnett győzött), hanem valahová a kettő közé tennék magukat. És bizony, ha valaki azt mondja nekik: „Fel kell nőnöd, magadról kell gondoskodnod, meg kell házasodnod, gyerekeket kell vállalnod, házat kell venned”, sokan ezt válaszolják: „Akkor inkább sosem leszek felnőtt.”

Erről persze mindjárt Pán Péter ugrik be, aki egész életében azért küzdött, hogy gyerek maradhasson. El is nevezetek róla egy szindrómát, mivel sok fiatal viselkedik 20-30, sőt, akár 40 évesen is úgy, mintha még mindig 10 lenne. Nincs felelősség, célok, tervek – csak a jelen, és a lubickolás a parttalan semmiben. (Vigyázat, a Pán Péter-szindróma nem összetévesztendő a carpe diemmel-felfogással!)

És valljuk be, valahol érthető a félelmük. Hiszen nagyon sok  a negatív példa, az olyan emberek, akik kikerülve az iskolapadból beestünk egy munkahelyre, gürcöltek, gürcöltek, de ettől nem feltétlenül ismerték el őket, vagy jutottak előbbre. Lett egy házuk, de hitelből, amit évtizedek múlva is nyögnek, eredeti végzettségük időközben elavulttá vált, a mókuskerékből mégsem léphettek ki, bevállaltak rangon és diplomán aluli munkákat, megfáradtak, megkeseredtek, majd elmentek nyugdíjba, hogy minimális pénzből éljék túl egyik napot a másik után. Persze, ez egy nagyon sötét kép – csak sajnos sok esetben reális. És akkor miért is akarnánk felnőtté válni.

Hogy ne csak a dolgok negatív oldalát mutassuk meg, azért valljuk be: felnőttnek lenni sok szempontból jó. Például az ember megkísérelheti megvalósítani, amit fiatalkorában eltervezett, és még az is előfordul, hogy ez sikerül neki. Példát mutathat mondjuk azzal, ahogy él, gondolkodik, épít, teremt. S mindezt a gyerekeibe is átültetheti. Felülemelkedhet rossz beidegződéseken, hibás gondolkodásmódokon, negatív hitrendszereken, családi örökségeken. Megtalálhatja a helyét, a feladatát, a küldetését a világban. Az ilyen ember boldogan és elégedetten él és hal meg. Mert volt értelme az ittlétének.

Azt hiszem, a felnőtté válás inkább érzés, mint egy időpont. Sőt: valószínűleg nem minden részünk válik felnőtté, vagy nem egyszerre. Nemrég megkérdeztem egy 40-es évei vége felé járó férfit, felnőttnek érzi-e magát. Azt felelte: „Sok szempontból igen, mert a körülmények rákényszerítettek, hogy felnőjek, de van egy részem, ami ma is gyerek. És lehet, hogy ez sosem fog megváltozni.”

Én örültem ennek a válasznak. Emlékszünk még a Hahó, Öcsi! –re, amiben a négyéves Kovács Krisztián az őrületbe kergeti nagyon komoly, mindig siető és fontoskodó, a kor elvárásainak tökéletesen megfelelő szüleit? Na, pont ilyennek nem szabad lennie egy felnőttnek! Mert az ilyen felnőttek termelni akarnak és eredményeket felmutatni, rohanni és hasznosnak lenni, elvárásoknak megfelelni és tökéletes képet mutatni. Pedig az élet nem ilyen. Az ember nem ilyen. És a felnőttség sem arról szól, hogy felejtsük el, milyen volt gyereknek lenni. Hanem pont arról, hogy ne felejtsük el, de használjuk az addig megszerzett tapasztalatokat arra, hogy fejlődni és magasabb szinteket elérni legyünk képesek.