Fiatal özvegyek – van kiút a sötétségből?

Két ember egymásra talál, összeköti az életét, ám nem sokkal később egyikük távozik az élők sorából. Hogyan lehet feldolgozni a veszteséget? Adhat-e erőt bármi egy fiatal özvegynek?

Erika és Gergely boldog házasságban éltek. Boldogságuk azonban mindössze három évig tartott. Gergely egy napfényes délelőtt a szívéhez kapott a munkahelyén. Nem tudták megmenteni. Erika 26 évesen özvegy lett.

Erika úgy érezte, ebből a helyzetből nincs kiút. Barátai a saját esküvőjüket tervezgették, vagy első gyermeküket várták, és nem igazán tudtak Erika mélységes gyászával mit kezdeni. Eközben Erika olyan problémákkal küzdött magányosan – mivel a sors fintora miatt édesanyja is elhunyt nem sokkal férje után –  hogy mit kezdjen férje ruháival, személyes tárgyaival.

Noha találkozott idős hölgyekkel, akik elvesztették férjüket, ők azonban nem igazán jelentettek vigaszt számára. Az ő korukban már természetes volt ez a veszteség. S hiába mondogatták a fiatalasszonynak, hogy „Tudom, min megy keresztül, kedveském”, Erika mégis úgy érezte, nem tudják, nem tudhatják. Hiszen ők együtt öregedtek meg, közösen élték le az életüket. Erikának viszont mindössze három év jutott.

Egyedül a sötétségben

A gyász sosem könnyű. És nincs két ember, aki egyformán élné meg a veszteséget. Az eltompultságtól a haragig, az elutasítástól a bűntudatig a gyász spektruma rendkívül széles. Nincs rá sem jó recept, sem jó tanács. Persze mondhatnánk, hogy a halál természetes velejárója az életnek. Csakhogy ezt egyáltalán nem könnyű elfogadni, még olyan helyzetekben sem, amikor az eltávozott személy öreg és beteg volt. Hogy lenne tehát elfogadható, amikor egy fiatal ember távozik az élők sorából? És mit élnek át párjaik, akik itt maradnak? Mit csináljanak a fiatal özvegyek?

Az első hetekben, hónapokban a legnehezebb, hogy tovább kell élni. Sőt, szülőként gondoskodni kell a gyerekekről, akik ugyancsak gyászolnak. A legtöbben egész nap aludnának, ám pont ezt nem tudják megtenni, mivel álmatlanság lesz úrrá rajtuk. Sokan elvesztik étvágyukat, elzárkóznak mindenkitől és úgy érzik, az élet tökéletesen értelmét vesztette. Érzelmileg rendkívül labilissá válnak: állandóan változnak, rendkívül intenzívek lesznek, vagy teljesen irracionálisak, s sokan azt érzik, szép lassan megőrülnek. Pedig mindez normális. Ezt teszi a gyász.

Minden üres

Régebben a halál valóban szerves és elfogadott része volt az ember mindennapjainak. Az emberek otthon születtek és otthon is haltak meg, s mindez kézzelfoghatóvá, elviselhetőbbé tette a veszteséget. Ma azonban rettenetesen távol kerültünk a halál elfogadásától, ráadásul nincsenek meg azok a megtartó keretek sem, amik igazán segítenének a gyász feldolgozásában, az elfogadhatatlan elfogadásában. Egy szerettünk halálát akkor is nagyon nehéz átélni,ha az illető idős és beteg volt. Amikor pedig a tragédia „idő előtt” történik, a fájdalom elviselhetetlenné válik.

Sok fiatal özvegy vall úgy párja elvesztését követően, hogy úgy érzi, a sors elrabolta tőle élete hátralévő részét. Hogy méltatlan, amiért egyedül kell „ünnepelnie” a gyerekek születésnapját, a karácsonyokat, hogy a házassági évfordulókon legszívesebben maga is meghalna, mert ennyi fájdalmat nem lehet elbírni. És ott vannak a közösen szőtt tervek, amikből nem lesz semmi. A döntések, amiket együtt kellett volna meghozni. Az ágy, ami üressé vált. Hogy minden egyes szöglet a házban, a kertben, az autóban, az utcán, a világban rá emlékeztet, de ő nincs. Csak egy fejfa a temetőben – és az emlékek.

A környezet gyakran nem tud mit kezdeni a tragédiával: az emberek nem igazán tudják, mit is mondjanak, hogyan viselkedjenek. A részvétnyilvánítás után sok barát, ismerős eltűnik, mert egyrészt félnek attól, hogy esetlenül viselkednek, másrészt rettegnek a másik fájdalmának erejétől. Vigasz, enyhülés nincs, vagy csak évek múltán lesz. De az idő ólomlábakon vánszorog.

Jó lenne nem beszélni róla, miközben olyan jó volna beszélni róla. A gyerekek miatt muszáj: ők – ha kicsik – gyakran elmondatják a szülővel, hová tűnt a másik szülőjük. Elment az angyalokhoz, fentről néz ránk, itt lakik a szívünkben… mindez így, leírva banális, ám a gyerekek számára életmentő, mert kapnak egy kapaszkodót, amit újra és újra elmondhatnak maguknak is. A szülőnek azonban gyakran szörnyű fájdalmas kimondani mindezt, ha viszont nem beszél róla, úgy érzi, megtagadja halott párját.

Könnyebb lehet valaha?

A legnagyobb segítséget ilyen helyzetben talán a sorstársak adhatják. Egyedül sokszor érzik úgy a fiatal özvegyek, hogy az, amit éreznek, nem megosztható, túl fájdalmas. Attól is tartanak, hogy mások őrültnek tartják majd őket. Más fiatal özvegyekkel való kapcsolattartás azonban minden részt vevőt biztosít arról: bármit is érezzenek, az helyénvaló.

A legszörnyűbb mondat egy fiatal özvegy számára az, hogy „az idő minden sebet begyógyít.” Nagyon sokáig ez tökéletesen elképzelhetetlen. Hiszen, ha igaz, hogy mindez egyszer nem fog így fájni, az azt is jelenti, hogy elfelejtettem a páromat, hogy mit éreztem iránta, hogy hogyan nézett ki, hogy milyen volt az érintése, a hangja…  Pedig, bármennyire is különös, hosszú idő után valóban enyhül a szorítás. Az első reggel, amikor az özvegy nem zokogva ébred. Az első nap, amikor már csak kétszer sírta el magát. Az első mosoly hónapok óta. És az első bűntudat a mosoly miatt… mindezek a gyógyulás folyamatát mutatják. Ami miatt nem szabad bűntudatot érezni. Közhely az is, amikor azt mondjuk: az elhunyt egészen biztosan annak örülne, ha mosolyogni látná itt hagyott párját. És bármilyen elképzelhetetlen, még a szerelem is bekopogtathat egyszer az ajtón. Újra. Most még a halott emlékének meggyalázásának tűnik mindez. De egyszer megtörténhet mégis.