Fiúnak vártalak, lány lettél

Mindegy, milyen nemű, csak egészséges legyen – mondjuk gyakran gyermekáldás előtt. Ám sok szülőnek ez egyáltalán nem olyan egyértelmű. Sőt: rengetegen szenvednek kimondva-kimondatlanul attól, hogy nem olyan nemű gyerekük született, mint amilyet szerettek volna.

Katának és Zoltánnak négy fia volt, amikor kiderült, újra babát várnak. Kata egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy rózsaszín babaszobákat, pink kisruhákat és csajos cipőcskéket nézeget úton-útfélen.  A négy fiú után titokban borzasztóan vágyott arra, hogy végre legyen egy kis hercegnő otthon, akivel anya-lánya napokat lehet tartani, aki nem unja a ruhavásárlást és imád tavaszi délutánokon a bárányfelhőket nézegetni, miközben SOKÁIG ül egy helyben egy padon.

Katának bűntudata volt, amiért nem tudja felhőtlenül várni azt a bizonyos ultrahangot, amin már tudható, fia lesz vagy lánya. És bizony, amikor az orvos diadalmasan felkiáltott a vizsgálaton: „Még egy fiú!”, Kata alig tudta leplezni csalódottságát. Persze idővel hozzászokott a gondolathoz, hogy megint fia születik, ám a dolog tovább tartott, mint gondolta, s egy idő után már attól kezdett félni, mi van, ha a növekvő baba megérzi, hogy nem várják olyan lelkesen, mint ahogy „elvárható” lenne.

Nagyon sok szülő élik át az angolul gender disappointmentnek (kb.: nem miatti csalódottságnak) nevezett jelenséget. A szakemberek azt mondják: nem érdemes az érzés ellen küzdeni, de fontos, hogy idővel túltegyük magunkat a csalódottságon.

Első lépés: ismerd fel és légy őszinte!

Az első dolog, amit meg kell tennünk az az, hogy felismerjük: bizony, csalódtunk. Nem szabad megijednünk vagy szégyenkeznünk, viszont nagyon fontos, hogy őszinték maradjunk önmagunkhoz. Bár egy olyan mondat, hogy „Fiút akartam, nem lányt” nagyon rosszul hangzik, ez csupán azért érezzük így, mert a társadalom elvárja, hogy azonnal örüljünk a gyereknek, bármilyen nemű legyen is. Ne aggódjunk: ha eleinte nehéz is elfogadni, hogy nem váltak be a biztos sikerrel kecsegtető „hogyan foganjon lányunk / fiunk-módszerek, idővel pontosan ugyanúgy fogjuk szeretni ezt a gyerekünket is, mint az összes többit.

Az is lényeges, hogy ne szégyelljük csalódottságunkat, szomorúságunkat. Sőt: akár hangosan is kimondhatjuk, mit érzünk, beszélhetünk róla a párunkkal. Ha a csalódottság elviselhetetlen marad, érdemes szakemberhez fordulni, aki segít eloszlatni kétségeinket önmagunkkal és a babával kapcsolatban.

Második lépés: dolgozz a félelmeiden!

Érdemes feltenni magunknak a kérdést: miért érezzük, amit érzünk? Talán azért, mert három bátyánk van, és az életet kizárólag egy fiúgyerekkel tudtuk elképzelni? Vagy, mert határozottan láttuk magunkat, ahogy egy édes kislánnyal fűzünk nyakláncot szombat délutánonként? Lehet, hogy olyan fiunk születik, akinek van művészi érzéke, a lányunk meg lemossa a focipályáról a legvagányabb fiúkat is! És fordítva is igaz: lehet, hogy olyan nemű gyerekünk születik, amilyenre vágytunk, de aztán egyáltalán nem olyan ember lesz belőle, mint amilyet elképzeltünk…

Harmadik lépés: Bízz a szeretni tudásodban!

Jó, ha tudjuk, hogy sem az elégedetlenség, sem a bűntudat nem tart örökké. A kilenc hónap alatt az egyetlen konkrét dolog, amit tudunk a kisbabánkról az, hogy milyen nemű. Ám amint a kicsi megérkezik, egy egész csomagot kapunk személyiséggel, képességekkel, kihívásokkal és csodákkal.

Negyedik lépés: írj levelet!

Az egyik legjobb módja annak, hogy legyőzzük szomorúságunkat, ha tollat ragadunk és levelet írunk a kisbabánknak. Fogalmazzuk meg, mit érzünk, milyen gondolatok kavarognak a fejünkben.  Vessük papírra azt is, hogy noha most kissé feldúltak vagyunk, már nagyon várjuk, hogy találkozzunk vele. Ha készen vagyunk, égessük el a levelet. Ez segít elengedni a rossz érzéseket. Ha mégsem leszünk jobban, forduljunk terapeutához. De addig is tudatosítsuk minél gyakrabban, hogy milyen szerencsések vagyunk, hiszen hamarosan egy gyönyörű kisbabát tarthatunk a karunkban, és igazából nem ő, hanem az akaratunk nem teljesülése okozza a csalódottság érzését.