Fiús anyaság = extrém sport

Mielőtt megszületett a fiam, egy röpködő copfú, békésen szemlélődő kislány magabiztos anyukája voltam. A szituációk és a reakciók ismerősek voltak, vagy legalább is át tudtam őket érezni, valahol mélyen bennem rejtőzött a tudás, hogy mit, hogyan kell jól csinálni.

Aztán megszületett a fiam, ami, ha nem is példátlan, de meglehetősen szokatlan volt a mi családunkban. Már babaként is egészen más volt, mint a lányom, de hát mindenki más, nem? Akkor fogtam először gyanút, hogy ez nem lesz ugyanaz, amikor a járni még nem tudó gyerek emelvényt épített, amire felmászott, hogy elérje a szerintem „biztos helyre” dugott nagykést.

Azóta a helyzet csak fokozódik, a fiam mindig egy lépéssel előttem jár, én pedig mosolygós, magabiztos anyukából egy állandóan résen lévő nőstény oroszlánná változtam. Szerencsére nem vagyok ezzel egyedül, szintén fiúgyerekes barátnőimmel vihogva meséljük egymásnak, hogy milyen szituációkba kevert minket a gyerek, és józaneszünk maradványait még megőrizve konstatáljuk, hogy milyen változásokat okozott a jellemünkben az a tény, hogy fiunk van.