„Fogadd el! Engedd el!”
Sokszor hallhatjuk, olvashatjuk a fenti jó tanácsokat. Egyes embereket kifejezetten irritálja, ha meghallja ezeket a jelszavakat, mások küzdelmes igyekezetük ellenére sem képesek egy-egy helyzeten továbblépni. Mi a különbség az elfojtás és az elengedés között? Mit jelent az elengedés a gyakorlatban?
Sokszor hallhatjuk, olvashatjuk a fenti jó tanácsokat. Egyes embereket kifejezetten irritálja, ha meghallja ezeket a jelszavakat, mások küzdelmes igyekezetük ellenére sem képesek egy-egy helyzeten továbblépni. Mi a különbség az elfojtás és az elengedés között? Mit jelent az elengedés a gyakorlatban?
hirdetés
hirdetés
Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik már sok-sok évnyi spirituális úton vannak túl. Meditáltak már reggel-este, csak pozitív dolgokra koncentráltak, szeretetet küldtek haragosuknak, lelkük mégsem nyugodott meg, sőt! Sokszor már hitüket, bizalmukat, jóhiszeműségüket is elvesztették, hiszen sok év belső kemény munkája sem hozta meg számukra a várva várt boldogságot. Mélyen hiszem, hogy a teljes emberi lét része a transzcendens/spirituális dimenzió, de ha személyes történetünket, működésünket nem értjük meg, nem rakjuk rendbe, vajmi keveset ér a technikák erőszakos ismételgetése.
Mi lehet az oka ennek?
Leginkább az, hogy nem látjuk, érezzük a különbséget az elfojtás, és elfogadás között. Leírok egy rövid történetet ennek szemléltetésére:
Járt hozzám egyszer egy lány: Gyermekkorában folyton a kritikát hallgatta, szülei rátestálták saját bajaikat, valódi figyelmet nem kapott. Negatív érzéseire elutasítással, nehezteléssel reagáltak. Felnőttként nem volt komoly kapcsolata, újra és újra megélte, hogy nem elég jó valakinek. Több évig igyekezett csak pozitív gondolatokat „beengedni” tudatába, 30 felé azonban elszakadt a cérna, az összes addig meg nem élt, be nem engedett szorongása, dühe megjelent életében, már-már napi rutinját sem tudta ellátni, érzései annyira megbénították.
Próbáljuk meg megérteni mit ad nekünk haragunk, fájdalmunk.
Sokáig el lehet bújni saját életünk felelőssége alól, egy jól megteremtett bűnbakkal. „Azért tartok itt, azért vagyok ilyen, mert velem mindig kicsesznek, mert a szüleim olyanok voltak amilyenek.”
Visszatérve kicsit a lány történetéhez: Jó pár hónapig tombolt, sírt, dühös volt ő mindenre. Istenre, a spiritualitásra, apura, anyura, sokszor rám is talán, de végre megengedte magának azokat az érzéseit, amiket soha nem engedett meg. Kitombolta magából fájdalmát, majd szépen lassan elfáradt ebben. Rájött, hogy a múlton nem fog tudni már változtatni, így szépen lassan a maga tempójában el kezdett tenni magáért. Elfogadta fájdalmát, hogy az ő gyerekkora így sikerült, elengedte azt, hogy a gyerekkora felett érzett haragja tegye ki jelenének minden pillanatát. Ebben a tudatállapotban pedig el kezdett tudni ránézni saját működésmódjára. Sorra jöttek a felismerések, megértések.
