Gépolaj, traktor, mosoly

Az 50-es évekre a korábban elfogadott nőideál tökéletesen megváltozott. Eltűntek a magas sarkú cipők, a smink, a szűk kosztümök, s helyette maradt a szovjet ideológiának megfelelő széles vállú, széles arcú, vastag derekú, lódenkabátos, kartonruhás sztahanovista nő, aki boldogan vezet traktort, áll be bányásznak és fokozza az esztelen termelést.

„A magyar nők is megcáfolták a női munkát korlátozni kívánó, maradi és fejlődésünket gátló álláspontot, és többek között mint esztergályosok, lakatosok, olvasztárok, kőművesek, bányamunkások, traktorosok végzik áldozatkész munkájukat” – jelentette ki diadalmasan a Magyar Demokrata Párt  II. kongresszusán, 1951-ben az Magyar Nők Demokratikus Szövetségének  főtitkára. Megcáfolásról persze szó sem volt: valójában a nők tömeges munkába állítása azt a kommunista ideológiát szolgálta ki, hogy Magyarországon nincs, nem létezik munkanélküliség. Nem számított sem az alulképzettség, sem az, hogy a kőkemény fizikai munkát hogyan bírják majd a lányok-asszonyok, a frissen szült, szoptatós édesanyák. Mivel a vas és acél országának produkálnia kellett az eredményeket a mindig figyelő Szovjetunió felé, a nőknek villámgyorsan választójogot adtak, s megnyitották előttük az egyetemek kapuit, ezzel is mutatva, hogy immár megszűnt a különbség férfi és nő megítélése között, viszont ha ez így van, a nő ugyanúgy vállalhat munkát – és miért ne tenné boldogan, építve a szocializmust?  – mint a férfi.

A nagy emancipáció persze csak látszat volt: míg a plakátokon a feliratok, a Szabad Nép kötelező félórái, a rádió, az énekek és versikék folyamatosan erősítették a dolgozó nő szerepének fontosságát (és kötelességeit), a valóság egészen más volt. A kétkeresős családok ugyan egy kicsit jobb sorba kerültek, ám a nők bérét mesterségesen alacsonyan tartották (mert hát mégiscsak nők, ugye!!!), így valójában nem volt igazi előremozdulás. A rossz életminőség mellett a nőknek azzal az új jelenséggel kellett szembesülniük, hogy miközben a gyárban 150 százalékot várnak tőlük, otthon ugyanúgy teljesíteniük kell, mint anya, feleség és háziasszony.

A Nők Lapja megtelt tanácsokkal, külön rovatok foglalkoztak azzal, hogyan oszthatja be egy mintanő az életét úgy, hogy ha hazament a gyárból, este hatra ott gőzölögjön a frissen főzött vacsora az asztalon.   

Mivel a nők tömegével mentek el dolgozni, meg kellett oldani egy sor szociálpolitikai hiányosságot: Mivel szülni „kötelező” volt (ld. Ratkó korszak), biztosítani kellett a megszülető gyerekek felügyeletét. Az 50-es években a szülési szabadság 3 hónap volt, amit vagy szülés előtt és után, két részletben lehetett felhasználni, vagy egyben, szülés után. A három hónap letelte után viszont az anyáknak be kellett adnia gyerekeiket a bölcsődébe, és ismét visszaállni a gyártósor mögé, esetleg visszaülni a traktorra.  Fura paradoxon, hogy noha a törvény kilenc hónapnyi fizetett szoptatási időt is biztosított, illetve azt, hogy az anyák naponta kétszer fél órára elmenjenek szoptatni, a valóságban ezt nagyon gyakran lehetetlen volt véghezvinni, hiszen a bölcsődék az esetek nagy többségében nem a munkahelyek közelében voltak.

Bár tény, hogy az olyan szociális intézkedések, mint a 400 Ft értékű csecsemőkelengye, amelyet minden olyan anya megkapott, aki legalább három orvosi vizsgálaton részt vett a 9 hónap alatt, valamint a gyors ütemű bölcsőde- és csecsemőotthonfejlesztés némileg könnyített az anyák helyzetén, valójában nagyon sokszor lehetetlen helyzetbe hozta őket, nem beszélve arról, milyen lehetett a háromhónapos kisbabájuktól elválni és 8 órát lehúzni kemény fizikai munkát végeze valamelyik esztergapad mögött, ne adj’ Isten, bányajáratban. A kötelező propaganda azonban jóval hangosabb volt, mint az esetleg szomorkodni, egyet nem érteni merő nők hangja: „Míg a tőkés országokban és a gyarmatokon éhezés, tudatlanság, nyomor és betegség a dolgozók gyermekeinek sorsa, addig a Szovjetunióban és a népi demokráciákban jólétben, vidáman élnek a kicsinyek” – írta a Nők Lapja 1952-ben.  A dolgozó nő követendő modell volt mindenki számára: egyre-másra jelentek meg nem csak a plakátokon, de az újságokban is az olyan fotók, cikkek, amelyek névvel, kitüntetéssel, eredményekkel együtt mutatta be a szerszámgyalus, traktoros, ács, kimondottan férfias munkára kivezényelt, képzetlen és fizikailag alkalmatlan nőket, akik „boldogan” mosolyognak termelés közben, hogy aztán lepattanva a traktorról frissen és illatosan rendbevágják a lakást, megfőzzenek, kitakarítsanak, ellásák a gyereket és még férjüket is boldoggá tegyék.
     

„Kemény élet – mégis: hogy szegné a kedvét?
 Szabad asszony: hirdeti a népe győzedelmét!”– tartotta a korabeli rigmus.

S bár egyre több elektromos háztartási gép jelent meg, amelyek nagyban segíthették volna a nők otthoni munkáját, 1954-ben a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége felhívást tett közzé, amelyben egyértelművé tette: a villannyal takarékoskodni kell, ezért rendes sztahanovista nő nem működtethet háztartási gépet reggel fél 7 és fél 9, valamint este 5 és 10 között. A két megjelölt időszak között pedig a nők nem voltak otthon, hiszen dolgoztak…

Az 50-es évek elejétől a divat is a párt befolyása alá került: megalakult a Rohaipari Tervező Vállalat, amely „praktikus „ és „takaros”, ám tökéletesen nőietlen, sokszor alaktalan, az alakot elfedő termékeket gyártott. A kor legjellemzőbb ruhadarabjai közé tartozott a lódenkabát és a micisapka, a flanelblúz, a kartonruha. Mivel az életszínvonal nagyon alacsony volt, így a nők legfeljebb álmodhattak arról, hogy sok csinos ruhájuk legyen: egy 1956-ban készült jelentés szerint a nők tízévente tudtak új télikabátot venni, háromévente egy egyszerű szövetruhát, s a legtöbbjüknek egyetlen pár cipőjük volt csupán.  Kilógni nem volt szabad a sorból: a smink, az ékszerek, a dekoltázs, a körömlakk nemkívánatos burzsoá szenny volt. A Nők Lapja divatrovatában leginkább azzal foglalkozott, hogy mivel jön le a gépolaj meg a por a nők bőréről…