Családháló

Kezdőoldal Háttér Gyerekek az I. világháborúban

Gyerekek az I. világháborúban

Amikor 1914-ben eldördült az a bizonyos lövés, és Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös holtan esett össze, még senki nem gondolta, hogy a következő négy év 15 millió halottat  és hatmillió sebesültet követel majd, köztük számtalan gyermeket. Rájuk emlékezünk most, a Nagy Háború 100. évfordulóján.

Írta: Gyarmati Orsolya,

Amikor 1914-ben eldördült az a bizonyos lövés, és Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös holtan esett össze, még senki nem gondolta, hogy a következő négy év 15 millió halottat  és hatmillió sebesültet követel majd, köztük számtalan gyermeket. Rájuk emlékezünk most, a Nagy Háború 100. évfordulóján.


Az I. világháború minden hadserege alkalmazott gyermekkatonákat. A háború kitörésekor a fiatal férfiak közül sokan nagy lelkesedéssel indultak a harcba, s ez a hangulat számos helyen ráragadt a fiatal fiúkra, sőt, a lányokra is, akiket alig lehetett visszatartani attól, hogy jelentkezzenek a hadseregnél – a toborzótisztek pedig bármely országban hajlandóak voltak szemet hunyni, amikor 18 év alattiak is megjelentek a sorozásokon, már csak azért is, mert az általános vélemény az volt, hogy a háborúnak karányonyra úgyis vége lesz.

Az elején inkább a lelkesedés hajtotta a sorozótiszteket, hogy “elnézően” megengedjék a gyerekeknek, hogy katonák legyenek, a háború vége felé azonban egyre nagyobb szükség lett rájuk, hiszen minden fronton elképesztő hiány alakult ki utánpótlásból.

Egyes adatok szerint negyedmillió 15-18 éves gyerekkatona harcolt a háborúban. A szabály – amit még a háború kitörése előtt hoztak – az volt, hogy 18 év alatt senki nem sorozható be, ám a háborús helyzet felülírta ezt. A legfiatalabb ismert gyerekkatona 12 éves volt.

Akiket nem soroztak be, otthon játszottak katonásdit, de közülük nagyon sokan kénytelenek voltak a valóságban is átélni, amiről a játékok szóltak. Az iskolák világszerte részt vettek a frontra vonuló katonák támogatásában: leveleket írtak, zoknit kötöttek a haza bátor férfiúinak, s vége-hossza nem volt az adománygyűjtéseknek. Amíg a körülmények lehetővé tették, a tananyagba beépítették a fizikai és erkölcsi nevelést, hogy a gyerekekből jó katonák váljanak. Az ép testben ép lélek elve alapján a fiúkat megtanították menetelni, lőni és parancsokat követni.

Aztán elkezdtek özönleni a gyásztáviratok, s a háborúban álló országok gyermekeinek elképesztő tömegei maradtak apa nélkül. Akik mégis visszatértek, azok mentális és fizikai sebeket hordtak – méghozzá mélyeket. A kisfiúknak és kislányoknak egyik napról a másikra fel kellett nőniük, hiszen többé nem volt családfenntartó. Apa, a hős elesett – s innentől kezdve ezek a gyerekek ennek árnyékában nőttek fel. Ahogy egyre kétségbeesettebben folyt a harc, s egyre több katona esett el, sok országban egyszerűen felemelték a besorolási korhatárt, hogy az idősebb férfiakat is behívhassák. Még több apa veszett oda.


 

A frontról csak nagy ritkán lehetett hazalátogatni, s csak néhány napra. A gyerekek nemigen tudtak mit kezdeni az ismeretlenné vált, évek óta nem látott apa alkalmankénti felbukkanásával, s a néhény napos eltáv alatt nemigen lehetett szoros érzelmi, bizalmi kapcsolatokat felépíteni apa és gyermekei között. Ahogy a háború előrehaladt, úgy nőtt az áldozatok száma. Sok anya képtelen volt elmondani az igazságot a gyerekeinek, s inkább kitalált valamilyen történetet. Így voltak ezzel a haldokló apák is: utolsó leveleik pozitív, vidám hangulatúak – miközben a sorok a valóságban sokszor utolsó óráik agonizálása közepette íródtak.

A háború végén hazatérő katonáknak, bár életben maradtak, nagyon nehéz dolguk volt: a borzalmak, amit átéltek, egy életre lelkibeteggé tették őket, s sokuk fizikailag is komoly sérüléseket szenvedett. Visszaintergrálódásuk a normális családi életbe szinte lehetetlen volt, s beszélni sem tudtak az őket ért szörnyűségekről, ráadásul a háború utáni világ hosszú évekig küzdött azzal, hogy talpraálljon, így a hazatérő hősöknek szegénységgel és a mindennapi megélhetés nehézségeivel kellett szembenéznie.

Számtalan család maradt apa, családfő nélkül. Az anyák – sokszor gyermekei érdekében – igyekeztek új férjet találni, ám a gyerekek gyakran nehezen fogadták el az új “apukát”, hiszen még mindig várták haza az igazi apát, vagy gyászolták őt.

A háború minden egyes család minden egyes tagjára hatással volt. A poszttraumatikus háborús stressz (másnéven tüzérségi sokk) évekig, évtizedekig meghatározta a hazatérő katonák lelki, mentális állapotát, s ezt természetesen a családtagok is megsínylették. Ott, ahol nem maradt dolgozni képes férfi a családban, a nőknek kellett átvenni ezt a posztot. Az anyák tehát dolgozni mentek, s bármit elvállaltak – a bármi azonban leginkább kemény fizikai munka volt. A gyerekekre nem volt, aki vigyázzon, így jobbhíján egyedül nőttek fel, vagy egy mélységesen traumatizált apa mellett, aki többé nem volt önmaga. A gyerekek halálra rémültek, amikor apa annak idején harcolni ment, amikor azonban mégis visszatért, nem értették, miért, mitől változott meg annyira, és nem tudták, hogyan tudnának vele kapcsolatot kialakítani.

A hazatérő katonák, a traumatizáltság, a nyomor, a nélkülözés több generáció életét is meghatározta. Az elmegyógyintézetek tömve voltak sikítozó, rémálmoktól gyötört veteránokkal, akik soha nem tudták feldolgozni mindazt a borzalmat, amit a fronton átéltek. A gyerekek pedig mindezt végignézték. Sokan közülük még ma is élnek – és talán soha nem fognak választ kapni azokra a kérdésekre, amiket csak magukban mertek feltenni…

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Különös, kreatív, fenntartható ajándékok – bármikorra

Bár már vége a karácsonynak, íme néhány különleges ötlet, amelyek a következő jeles alkalmakra is ötletet adhatnak.

Close