Ha úgy tűnik, „összejöttünk”

A szerelem lehet lassan közelítő, napról napra erősödő érzés, és lehet azonnali, mindent elsöprő rózsaszín köd. Szerencsés esetben nem marad plátói, hanem megkezdődik az udvarlás aktív időszaka, vagy a másik oldalról nézve az udvarlásra való felhívásé. De vajon lehet-e tudatosan készülni arra, hogy párkapcsolatba lépjünk?

Hogyan kezdődnek manapság a párkapcsolatok?

Mindkét fél végiggondolja pszichés, szociális érettségét, mérlegelik a kulturális tényezőket, majd döntenek, hogy elindulnak-e a közös úton? Segítséget jelent számukra a visszajelzés, a hiteles közeg, a példák? Nemigen. Ma a párkapcsolatok nagy része kuszán indul, és sokszor még kuszábban ér véget. A fiatalok együttjárását „segítő” felnőtt társadalom majdnem kizárólag a szexuális biztonságot hangsúlyozza, nehogy megtörténjen a „baj”, és megfoganjon egy még nem várt élet. Ma a fiatalok nagyon nagy részt magukra vannak hagyva. A fiataloknak leginkább biztonságos érzelmi háttérre lenne szükségük, ahhoz, hogy valódi segítséget kaphassanak például a párkapcsolati döntéseikben is.

Ki udvarol kinek?

Minden kornak és kultúrának saját szabályrendszere volt és van arra, hogy ki és hogyan udvarolhat, és hogyan szokott indulni egy párkapcsolat, ma ehhez egyre kevesebb a külső támpont. A hagyományos felfogás szerint a férfi a kezdeményező, az aktívabb fél, ám a nő sem ül tétlenül, ábrándozva a kézimunkája felett: sokkal célravezetőbb, ha egyértelmű(nek vélt) jeleket küld a kiszemelt férfi felé. Például elejti a keszkenőjét. Ez ma már sokak szerint maradi gondolat: ugyan miért várjon a nő a férfi kezdeményezésére, ha ő is megteheti, és persze a mai férfiakra a világ végéig is lehetne várni.