Három varázsszó, és nem lesz válogatós a gyerek

Ha elege van a sok könyörgésből, a „játékos” etetésből, és abból, hogy gyereke hülyét csinál önből, olvassa el hogy mit tanácsol egy anyuka, akinek arannyá változott az élete, miután rátalált egy nagyon hasznos rendszerre.

Sikeresen abszolválta mind a két gyermekénél, és ma már nyugodtan eheti meg vacsoráját úgy, hogy közben nem azt lesi, hogy a gyerek evett-e egyáltalán valamit. Tényleg hasznos írás, és így talán nem fog többet aggódni azon, hogy a gyereke nem eszik semmit vacsorára.

„Amikor az idősebbik fiam 18 hónapos volt, egyszerűen nem evett meg semmit, amit elé tettem. Elutasította a zöldséget és a gyümölcsöt is. Folyamatosan válogatott, és csak a szekrényre mutogatott, amiben a kekszek és a kenyér volt. 

Úgy éreztem, mintha egy „Vikinget” etetnék – nem kell más, csak egy hordó sör, meg a skorbut. Kétségbeesésemben, a rántottába és a smoothiek-ba zöldséget rejtettem, plusz rohangáltam utána a házban egy kanál borsóval. Minden vacsoraidőnél azt éreztem, mintha egy borjút próbálnék kötélen odavonszolni, aki rázza a fejét, és minden alkalommal mikor elvétem a dolgot, ő csak áll és belevigyorog a képembe. 

Az egyik barátnőmnek panaszkodtam erről, akinek már van egy 6 éves lánya. „Tudom miről beszélsz” – jött a válasz. Naná, hogy tudja, neki is van gyereke. „Tegnap este, Ava tésztát kért vacsorára, szóval elkészítettem neki, amit ő rendre ott is hagyott. Aztán azt mondta szójababot kér, úgyhogy megcsináltam neki azt is. És persze, hogy hozzá sem nyúlt. A következő kérése bagel volt. Nyilván azt is megcsináltam, és persze egy falatot sem evett belőle. El tudod hinni?”

Azonnal láttam magam előtt, hogy a következő 10 évben mi vár rám. Három különböző kibaszott ételt készített el?! Még én is, a trükkjeimmel és behízelgésemmel együtt is látom, hogy az teljesen fölösleges volt. Utáltam a vacsoraidőt, amikor kérvényt kellett benyújtani a gyerekhez, hogy csak még egy falatot nyeljen le, aztán meg jöhet a jutalom desszert. Már így is idiótának éreztem magam. Eszem ágában sem volt folytatni ezt az utat, vagy még lejjebbre menni egy 6 évessel, 10 évessel, vagy akár egy Isten ments, tinédzserrel.

Valahogy belebotlottam Ellyn Satter, „Child of Mine:Feeding with love and Good Sense” című könyvébe, és a szó szoros értelmében ez egy sorsfordító olvasmány volt. Satter, bejegyzett dietetikus, táplálkozási és a családi terapeuta, aki a felelősség megosztást népszerűsíti étkezés terén: a szülő eldönti, hogy mikor, mit, hol egyen a gyerek, aztán a gyerek eldönti, hogy mennyit akar enni. 

És ez úgy működött, mint a karikacsapás — úgy tűnt el a dráma vacsora alatt, mint ahogyan a lufiból a levegő. Megcsináltam az ételt, a gyerek elé raktam, és annyit evett, amennyit akart, én meg egy szót sem szóltam. Nincsen másik opció, és ezt már ő is nagyon jól megtanulta a két év alatt. 

A fiam majdnem öt éves most. Még mindig jobban kedveli a húst és a kenyeret, mint például a gyümölcsöt vagy a zöldséget, de mivel leálltam az erőltetéssel meg az alkudozással, már több zöldséget megkóstolt önként, mint amennyit valaha gondoltam volna. Olyan dolgokat szeret, amikről nem is feltételeztem volna: lencsefőzelék, barna rizs, cukkini, bazsalikomleve, zöldbab és sült brokkoli. Viszont olyanokat nem szeret, amikről azt gondoltam, mindenki szereti, mint például a lasagne. És igen, néha a vacsora „gyerekétel” — csirkefalatkák vagy pizza, mert ezek a kedvencei. Néha pad thai, ez az én kedvencem, mert Satter szerint jó, ha a gyerek látja, hogy a szülő és a gyerek is megkaphatja alkalmanként amit kedvel.

Satter népszerűsíti a „családi vacsorákat”, amikor a szülő és a gyerek együtt eszik, így a gyerek láthatja, amint szülei élvezettel fogyasztják a különböző (egészséges) ételeket. 

Természetesen azért van mindig valami olyan a tányéron, amiről tudom, hogy biztosan meg fogja enni a gyerek, mint a rizs, gyümölcs, vagy a kenyér, szóval az új ízek a régi, ismerős ízek mellé társulnak. Nem kell erőltetni a gyereket, hogy „csak kóstold meg”, vagy „csak még egy falatot egyél”. A desszertet meg nem olyan arányban kapja, amennyi főételt megeszik. Egyébként is ritkán eszünk desszertet, általában délután kényeztetjük magunkat édességgel. De ha mégis kerül desszert az asztalra, követem Satter instrukcióit, hagyom, hogy a desszerttel kezdjen, utána meg eszik a vacsorájából is.