Hegedűvel a nyomornegyedben – az El Sistema programról

Nagy az izgalom a monori cigánytelepen: gyerekek gyülekeznek szakadt ruháikban, vagy épp ruha nélkül, kíváncsian az utca közepén. A tömegben többen hegedűt, csellót tartanak a kezükben. Egyszer csak megszólalnak a hangszerek, s a kavalkádból lassan kibontakozik az Egy boszorka van kezdetű dalocska…

A Symphonia Alapítvány programjának, amely a venezuelai El Sistema mintájára indult el hazánkban, fontos küldetése van: a kezdeményezésben tevékenykedők nem kevesebbet tűztek ki célul, mint azt, hogy a zenetanulás lehetőségének biztosításával a társadalom perifériáján élő, hátrányos helyzetű gyerekeknek esélyt adjanak az intergrációra.

A programot Kupper András országgyűlési képviselő kezdeményezte, Szádeczky-Kardos Géza zenetanár támogatásával. Szádeczky-Kardoss annak idején éppen az El Sistema elvei alapján foglalkozott bolíviai gyerekekkel, így pontosan tudta, milyen értékek és lehetőségek rejtöznek a programban.

A program engedélyeztetése hosszas előkészítést követel (s pénz sem nagyon akad rá egyelőre). Addig is, amíg a papírok a bürokráciai útvesztőjében kóvályognak, kísérleti jelleggel hathetes tesztidőszak vette kezdetét a nyáron: Monoron, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa, Bátki Márton által beszervezett önkéntes zenészek, pedagógusok vezetésével vállalták, hogy a cigánytelepen megkezdik a zenetanítást.

Az eredeti ötlet José Antoniu Abreutól zenésztől, közgazdásztól származik, aki négy évtizeddel ezelőtt kezdte el a caracasi csellengő, nyomornegyed-béli gyerekek összefogását: minden délutánra zeneórákat szervezett számukra, amelyeknek célja kettős volt: egyrészt lekötni a gyerekek szabadidejét, hiszen itt nagyon sokan már egészen kicsi korban különböző bűnbandák tagjaivá és áldozataivá válnak, másrészt olyan tudást adni a gyerekek kezébe, amellyel a nullánál legalább egy kicsivel több esélyük lesz a kilépésre. A program az El Sistema nevet kapta és rövid időn belül kirobbanó sikert aratott: a gyerekek hatalmas lelkesedéssel vetették bele magukat a napi zenetanulásba, s eleinte csak a nyomornegyedekben adtak koncerteket, a sikereken felbuzdulva, s megerősödve önbizalomban, s a közösség összetartó ereje által túlléptek otthonuk szegényes falain, hogy szó szerint meghódítsák a világot jelentő deszkákat, vagy legalábbis hangversenytermeket. Jelenleg az országban 125 ifjúsági és 31 szimfonikus zenekar tevékenykedik az El Sistema ernyője alatt, magában a programban pedig nagyjából 310.000-370.000 gyerek vesz részt.

A gyerekek számára a mindennapos elfoglaltság egyáltalán nem nyűg: inkább menekülés abból a nyomorból, abból a világból, ahol élnek. A YouTube-on látható számos dokumentumfilm egyikében  egy kislány arról mesél, hogy mennyire nehéz volt neki az a nap, amikor lábon lőtték. No, nem azért, mert fájt a golyó ütötte seb, teszi hozzá sietve, hanem mert épp aznap lett volna az első hangversenye, s így nem tudott rá elmenni. “Nem is emlékszem a fizikai fájdalomra,” meséli. “Csak az fájt, hogy nem lehetek ott. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem zenélhetnék…”

Az El Sistema módszere azóta jó pár országban – USA, Nagy-Britannia, Brazília, Skócia – talált követőkre, s a gyerekek száma sok millióra duzzadt szerte a világon. Nálunk egyelőre még csak gyerekcipőben jár, bár lelkes, odaadó tanárokból, önkéntesekből nincs hiány, ám az anyagi források előteremtése még várat magára.

Annyi azonban bizonyos: az El Sistema – amit nálunk talán Kodály 2.0-nak fognak nevezni – világszerte és Monoron is bebizonyította: ha értelmes, közösségépítő, önbizalmat, önbecsülést növelő tevékenységet végezhet egy gyermek, akkor jöjjön akármilyen nehéz sorsú családból, csodákat fog véghezvinni, és olyan folyamatok részese lesz – kívül és belül egyaránt – ami egy életre meghatározó élményt jelent majd számára, jó esetben pedig egy újfajta gondolkodásmód elsajítását is, amivel talán életkörülményeink is változtathat előbb, vagy utóbb.