Hogyan hagytam abba az aggódást és szerettem meg a Waldorf-módszert?

Már mielőtt várandós lettem, tudtam, hogy nem szeretném majd olyan iskolába járatni a gyermekemet, mint amilyenbe én jártam. Az én tapasztalatom az iskoláról az volt, hogy az egy szürke, egydimenziós versenyistálló, amelyben csak minimális helyet kap a művészet, a zene vagy a testmozgás. Sokáig nem éreztem úgy, hogy ezzel bármi baj lenne, egészen addig, amíg bele nem gondoltam, hogy a gyerekem is végigjárhatja ugyanezt az utat.

(Chandelle története)

Amíg vártam a kisfiamat, elolvastam mindent a lehetséges oktatási intézményekről, módszerekről. (Persze ugyanúgy elolvastam mindent a szülésről, a szoptatásról, a fegyelmezésről, az etetésről, a testvéri kapcsolatokról, a környezeti ártalmakról és bármiről, aminek hallatán azonnal elfogott a pánik…azaz minden egyébről…) Jeremy, a párom épp biológiatanár-szakos hallgató volt akkor, így sok-sok éjszakát beszélgettünk át iskolai tapasztalatainkról és arról, mit szeretnénk biztosítani gyerekeinknek. Azt pontosan tudtuk, hogy mindenben támogatni fogjuk őket ahhoz, hogy személyiségük kiteljesedhessen. Azt pedig kizártuk, hogy két lábon járó lexikonná váljanak, akik az érzelmeiket és a gyakorlati érzéküket teljesen elnyomva szenvedik végig az iskolai éveket.  Ésszel, szívvel és kézügyességgel egyaránt rendelkező kisembereket szerettünk volna.

Fontolgattuk az otthonoktatást is, de egyikünk sem szeretett volna otthon maradni a gyerekekkel húsz évig. És egy bizonyos ponton rádöbbentem, hogy nem szeretném, ha én lennék a gyerekeim mindene. Szülőként az egyik legfontosabb lecke az, hogy lépésről lépésre el kell engedni őket úgy, hogy mindvégig megmaradunk egy biztos pontnak, ahová mindig visszatérhetnek.

Felvetettük a Montessori lehetőségét is, a szabadiskolákét, a progresszív magániskolákét és számos más, nem hagyományos irányzatot. Végül a Waldorf mellett döntöttünk, mert ez állt a gondolkodásmódunkhoz és az elképzeléseinkhez a legközelebb. – olyannyira, hogy miután a fiunk, Isaiah megszületett, Jeremy beiratkozott egy hároméves Waldorf-pedagógusképzésre, majd elkezdett dolgozni egy Waldorf-iskolában.

Néhány évvel később, épp miután Willow, a lányunk is világra jött, és pont azelőtt, hogy Isaiah elkezdett volna iskolába járni, Jeremy állást kapott egy kaliforniai Waldorf-iskolában. Azonnal odaköltöztünk és belecsöppentünk egy elképesztő közösségbe. Isaiah első iskolai napján azt gondoltam, rajtam fog lógni, és esetleg még el is sírja magát. De ő csak puszit adott, elköszönt, és megfogta a rendkívül kedves tanárnője, Miss Sherry kezét. Vissza sem nézett. Bekukucskáltam az ajtó kisablakán, és láttam, amint a tanárnő gyengéden megmossa Isaiah kezét. A fiam ragyogva nézett fel rá, eltelve bizalommal. Rádöbbentem, hogy valójában én voltam az, aki aggódik – neki egy pillanatig sem voltak kétségei.

Nekem azonban voltak még fenntartásaim. Nem vagyok vallásos, így kissé aggódtam, vajon milyen hatással lesz Isaiah-ra a keresztény értékrend? Aggódtam azért is, mert tudtam, hogy minden gyereknél megvárják, amíg maguktól kezdenek el olvasni. Tartottam attól is, hogy hogyan fogják bírni a gyerekek a tévézéstől és számítógépezéstől való eltiltást. Végül minden félelmem alaptalannak bizonyult. Amikor a gyerekeim képesek egy egész napot végigjátszani a legteljesebb harmóniában anélkül, hogy akár egyszer is megfordulna a fejükben a videójáték, vagy a TV gondolata, úgy érzem, nagyon jól dönötttünk.  

Idén Isaiah már harmadikos, Willow pedig elsős lesz. Isaiah osztálya elkirándul majd egy biodinamikus farmra. Építeni fognak egy hagyományos menedéket és kenyeret sütnek. Willow megtanul összeadni és kivonni, szorozni és osztani, kötni és furulyázni. Farsangon törpének öltözik majd, aki elüldözi a sárkányt. Lehet, hogy egy kicsit meghatódom majd, de nem lesznek kétségeim.