Hogyan kezeljük partnerként a gyereket?

Szinte szlogenné vált, hogy „a gyereket partnerként kell kezelni”. Értsen ez alatt mindenki, amit akar. Félre is csúszhat ez az üzenet. Van, aki úgy értelmezi, teljesen egyenlőként, annyira, hogy a szülőnek nincs is joga megmondani, mikor indulunk, hova megyünk, kell-e sapkát venni, mit szabad, mit nem.

Ebből persze először káosz, majd hatalmas feszültség származik, amikor a szülő átéli tehetetlenségét, a gyermek pedig a biztonságot adó korlátok hiányát. Így aztán jogosan vetődik fel a kérdés: hogy lehet egyszerre megőrizni a szerepeket, a rendet, és mégis partnerként kezelni a gyereket. Mit jelent ez egyáltalán?

A gyereknek joga van hozzá, hogy teljes értékű emberként kezeljük

Ez azt is jelenti, őt sem szabad megalázni, neki is lehetnek titkai, saját érzései, eldöntheti, hogy Janival barátkozik, még ha a szülőnek Laci a szimpatikusabb, akkor is. Azaz különálló személy, nem marionett bábú. Amikor a szülő szabályokat, elvárásokat támaszt, azt okkal teszi: azért, mert az ő felelőssége, hogy rendet tartson otthon, illetve megtanítsa a gyereket mindarra, ami szükséges ahhoz, hogy életképes, a társadalom tagjaként élő felnőtt válhasson belőle. De nem uralja korlátlanul testét, lelkét. Ez inkább szemléleti, mint konkrét kérdés, de számos apró megnyilvánulása van. A szülő például kopogjon, mielőtt belép a gyerek szobájába: onnantól, hogy van éntudata és saját akarata, megteheti, és legkésőbb iskolás kortól tegye is meg: ezzel jelzi, hogy tiszteletben tartja a határait.