Hogyan kezeljük partnerként a gyereket?

Szinte szlogenné vált, hogy „a gyereket partnerként kell kezelni”. Értsen ez alatt mindenki, amit akar. Félre is csúszhat ez az üzenet. Van, aki úgy értelmezi, teljesen egyenlőként, annyira, hogy a szülőnek nincs is joga megmondani, mikor indulunk, hova megyünk, kell-e sapkát venni, mit szabad, mit nem.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
életmód
2015. március 25. Gyarmati Orsolya

Szinte szlogenné vált, hogy „a gyereket partnerként kell kezelni”. Értsen ez alatt mindenki, amit akar. Félre is csúszhat ez az üzenet. Van, aki úgy értelmezi, teljesen egyenlőként, annyira, hogy a szülőnek nincs is joga megmondani, mikor indulunk, hova megyünk, kell-e sapkát venni, mit szabad, mit nem.


Ebből persze először káosz, majd hatalmas feszültség származik, amikor a szülő átéli tehetetlenségét, a gyermek pedig a biztonságot adó korlátok hiányát. Így aztán jogosan vetődik fel a kérdés: hogy lehet egyszerre megőrizni a szerepeket, a rendet, és mégis partnerként kezelni a gyereket. Mit jelent ez egyáltalán?

A gyereknek joga van hozzá, hogy teljes értékű emberként kezeljük

Ez azt is jelenti, őt sem szabad megalázni, neki is lehetnek titkai, saját érzései, eldöntheti, hogy Janival barátkozik, még ha a szülőnek Laci a szimpatikusabb, akkor is. Azaz különálló személy, nem marionett bábú. Amikor a szülő szabályokat, elvárásokat támaszt, azt okkal teszi: azért, mert az ő felelőssége, hogy rendet tartson otthon, illetve megtanítsa a gyereket mindarra, ami szükséges ahhoz, hogy életképes, a társadalom tagjaként élő felnőtt válhasson belőle. De nem uralja korlátlanul testét, lelkét. Ez inkább szemléleti, mint konkrét kérdés, de számos apró megnyilvánulása van. A szülő például kopogjon, mielőtt belép a gyerek szobájába: onnantól, hogy van éntudata és saját akarata, megteheti, és legkésőbb iskolás kortól tegye is meg: ezzel jelzi, hogy tiszteletben tartja a határait.