Hogyan „nyissuk meg” a kölyköt?

Gyakori panasz a szülők részéről, akik gyereke közeledik a kamaszkor felé, hogy nem beszél a dolgairól, és nem tudja, hogyan kellene „megnyitni” őt. A kifejezés önmagában ellentmondásos, mert azt sugallja, hogy a szülő aktívan, akár erőszakosan tesz valamit: próbálja megnyitni a gyereket. Viszont akkor nyílik meg valaki, ha önszántából teheti, nem pedig nyomásnak kitéve.

A szülőkből ilyenkor a kíváncsiság, és némi ijedtség szól. Észreveszik, hogy kevesebbet kommunikál a gyerekük, és gyakran lerázza őket. Ez sokféle érzést kelt életre a szülőben. Egyrészt előidézhet egyfajta veszteségélményt, mert az anya, az apa átéli, hogy egy korszak véget ért: az az időszak, mikor ők voltak az elsőszámú lelki társ és mentsvár a gyerek számára.

Aztán ezzel kapcsolatban megélhet akár rivalizálást is a kölyök barátaival szemben, akikkel bezzeg órákig beszél, chatel a zárt ajtók mögött. Lehet benne természetes kíváncsiság azt illetően, hogy mégis, vajon mi van a gyerekkel, mi foglalkoztatja mostanában. Átélheti, hogy némi csorbát szenvedett az önértékelése, mert ő már nem is elég jó ahhoz, hogy rábízza titkait a gyerek, vagy tanácsot kérjen tőle. És meg is ijedhet, mert ha nem tudja, mi zajlik a csemetében, akkor hogyan veszi észre, ha segítségre lesz szüksége, ha bajba kerül?